A Primavera '15 fesztivál nélkül anyagi okoknál fogva a budapesti közönség többségének aligha lenne lehetősége megismerkedni a győriek, pécsiek, miskolciak, szegediek vagy a debreceniek operaprodukcióival, nem beszélve a határainkon túl működő egyetlen magyar operatársulat, a Kolozsvári Állami Magyar Opera előadásairól. A rendezvény lehetőséget biztosít az Operaház vezetőségének is, hogy szemlét tartson a vidéken fellépő művészek között, és kiválassza azokat, akiket érdemes lenne pesti előadásokra is meghívni.

Mindjárt az első estén (a kolozsváriak jóvoltából) láthattuk Selmeczi György Herczeg Ferenc Bizánc című történelmi drámája nyomán komponált operáját nagy tömegjelenetekkel, szépen kidolgozott áriákkal és együttesekkel. Selmeczit ezúttal sem az újítás szándéka, hanem a jól ismert, késő-romantikus – kora modern operamuzsika hagyományainak felelevenítése érdekelte. A darab gyengéje a sok szereplő, amely ellehetetlenítette az alaposabb jellemábrázolásokat, illetve a kisebb-nagyobb dramaturgiai következetlenségek. Jankó Zsolt az est karmestereként szépen összefogta a zenekar játékát, és hatásosan kidomborította a drámai csúcspontokat. Az énekesek közül ki kell emelni Kele Brigittát, aki kellő drámai erővel énekelte a császárné ellentmondásos alakját. Pataki Adorján a bizánci császár szerepében szintén szép teljesítményt nyújtott, hangja azonban az opera végére elfáradt. Szilágyi János dörgedelmes pátriárkájával, Balla Sándor pedig színészileg is tökéletesen megoldott főkamarásával hívta fel magára a figyelmet. Zakariás Zalán hagyományos rendezése jól érzékeltette a város ostromának feszült, kaotikus hangulatát.

Ezt követően két Mozart-operát tekinthettük meg, előbb a Győri Nemzeti Színház, majd a Debreceni Csokonai Színház vendégjátékaként. A győriek a Szőcs Artur rendezésében nemrég bemutatott Varázsfuvola produkciójukat hozták el a fővárosba. A rendezés nem törekedett semmi pluszt hozzátenni az eredeti történethez, a víz- és tűzpróba megjelenítése laposra sikeredett, a darab beavató szertartás volta is elsikkadt. Ugyanakkor Szőcs igyekezett kiaknázni a történetben rejlő humort, a színészvezetést is jól megoldotta, és az énekesek prózamondása is elfogadható volt. Rácz István basszusa könnyedén járta be Sarastro szólamának mélységeit. Énekléséből nem hiányzott az erő és a magabiztosság, emellett pedig színpadi megjelenése hitelesen érzékeltette a figura etikai felsőbbrendűségét. Nagyszerű Papageno volt Vincze Gábor Péter, aki nemcsak vokálisan teljesített szépen, hanem remekül komédiázott is. Jól sikerült alakítást nyújtott Papagénaként Rendes Ágnes, és nagyon jól állt Monostatos karaktertenor szerepe Böjte Sándornak. A többi énekes is elfogadhatóan tejesített, de kiemelkedőnek nem éreztem őket. Medveczky Ádám vezénylése szépen kiemelte a zene patetikus misztikusságát, ahol pedig kellett, a könnyed, mozarti derű sem hiányzott a zenekari hangzásból.

A debreceniek Don Giovanni előadása se sokban különbözött a darab megszokott színpadra állításaitól: egy-két eredeti ötletet leszámítva semmi olyan nem történt benne, amit ne láthattunk volna már mások rendezéseiben. Ilyen eredeti ötlet többek között Gemza Péter rendezőtől, hogy Leporello a Regiszterária alatt Donna Elvirának udvarolt. A játékteret egy aranyszínűre festett, ovális alakú lemez határolta, az események pedig a gyakorlatilag üres színpadon történtek.

Az énekesek közül a címszerepet, Leporellót és Masettót megszemélyesítők emelkedtek ki. Don Giovanniként ismét Haja Zsoltot hallhattuk – akárcsak tavaly a miskolciak produkciójában –, aki ezúttal egy erőszakosabb csábítót állított elénk. Cseh Antal Leporellóként, nemcsak vokálisan nyújtott meggyőző és egyenletes teljesítményt, de mindvégig érthetően artikulálta a magyar szavakat is. Cser Péter jelentős hanganyaggal rendelkezik, Masetto szólama pedig ideális számára – csak a kicsivel árnyaltabb éneklést hiányoltam produkciójából. Az est többi szereplője üzembiztosan jobb-rosszabb teljesítményt nyújtva énekelte szerepeit. A zenekar Medveczky Ádám kezei alatt ezen az estén is szépen teljesített jól érzékeltetve a zene sötétebb árnyalatait és az egyes szereplők szélsőséges érzelmeit.

Tavaly a győriek, idén a Miskolci Nemzeti Színház társulata adta elő a Rigolettót. Szőcs Artur rendezése bár elvont, absztrakt térbe helyezte a történetet, megmaradt a történetmesélésnél. Laborfalvi Soós Béla sajnos korlátozott vokális képességei és esetlen színpadi jelenléte miatt nem volt ideális választás a címszerepre. Kolonits Klárának viszont nagyszerűen állt Gilda szerepe. Ezúttal is szép, csillogó szoprán hangon énekelte végig az estét, magabiztos énektechnikájával mindvégig könnyedén formálta meg a dallamokat. Éneklésében minden hangnak megvolt a maga szerepe és jelentősége. László Boldizsár is otthonosan mozgott - hiszen korábban a szegediek és a győriek előadásában is ő alakítototta a haerceget - a csapodár, könnyed erkölcsű csábító szerepében, és vokálisan is rutinosan oldotta meg szerepét. Cser Ádám kezei alatt a zenekar játéka is színvonalas volt.

Ezután került sor a Szegedi Nemzeti Színház Hoffmann meséi előadására, Juronics Tamás rendezésében, aki a játékteret minden oldalról függönyökkel határolta. A színpadra állítás tehát folyamatosan reflektált önmaga színház voltára. A költő szerelmeit megjelenítő felvonásokat különböző színek uralták: Olympia gép voltánál fogva ridegséggel és az érzelmek hiányával jellemezhető (ő kapta a kéket), Antóniára maga az ártatlan őszinteség (neki jutott a fehér), míg a velencei Giuliettára a bujaság és az érzékiség volt jellemző (világát a piros szín uralta).  A rendezés álomszerű, a valóság és a képzelet határát egybemosó megoldásai, a történet korát idéző jelmezekkel hatásosan teremtették meg az előadás alaphangulatát. Az átgondolt színpadra állítás pedig magas színvonalú énekesi teljesítményekkel párosult.

Kálnay Zsófia magabiztosan mozgott Miklós szerepében szép mezzoszoprán hangon, érzelem gazdagon énekelve végig az estét. A Hoffmann szerelmeit megszemélyesítő énekesnőktől (Olympia - Szemere Zita, Antónia - Kónya Krisztina, Giulietta - Vajda Júlia) is színvonalas vokális produkciókat hallhatunk. Kelemen Zoltán keltette életre a négyes baritonszerepet, a nehéz Gyűrű-áriát is magabiztosan adva elő, kellő démoni erővel és titokzatossággal ruházva fel figuráit. A címszerepet éneklő Nyári Zoltán tenorja a magasabb regiszterekben nem egyszer erőltetetté vált, a fortékat se sikerült szép hangképzéssel megoldania. Ugyanakkor jól kamatoztatta az Operettszínházból magával hozott színészi képességeit, valamint színpadi megjelenése is alkalmassá tette a szerepre. Az énekkar és a Pál Tamás vezette zenekar is kifogástalan teljesítményt nyújtott. A karmester pedig sokkal többet tett annál, mint hogy elvezényelte a szegedi Hoffmann-előadásokat: alapos forráskutatás és filológia elmélyülést követően a partitúra egy olyan változatát készítette el a bemutató számára, amely korábban sohasem hallott részleteket mutatott meg a magyar közönségnek. Emellett vállalta a még le nem fordított részletek magyarra fordítását is.

A Primavera-sorozat minden előadásra magyar nyelven hangzott el, ami a nosztalgia erejével hatott az idősebb nézők számára, hiszen régebben minden előadás magyar nyelvű volt az Operában, és az Erkel Színházban is. Ennek egyetlenegy hátránya az volt, hogy az énekesek szövegmondása nem mindig volt érthető, a feliratozás pedig nem volt, ami annál is meglepőbb, mert még a Hunyadi László és a Bánk bán előadásait is feliratozni szokták magyarul is.

Eddig minden alkalommal a Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának előadása volt a legszínvonalasabb zeneileg, és bennük idén sem kellett csalódnunk. Tavaly a győriek Rigolettója sikerült a leggyengébbre, mostani Varázsfuvolájuk azonban a hazai vidéki opera előadások átlag színvonalán mozgott. A karmesterek minden estén jól kézben tartották a zenekarokat, a rendezések pedig úgy gondolom megfeleltek a magyarországi átlag színvonalnak. Juronics Tamás Hoffmann meséit leszámítva, amely sokkal jobban sikerült rendezés, mint a Magyar Állami Operaház némely idei premierjének színpadra állítása. A miskolciak produkciója – a tavalyi, győri Rigoletto után – ismét bebizonyította, hogy ha egy operára nem találnak megfelelő címszereplőt, akkor nincs értelme színpadra állítani azt. A Bizánc esetében pedig ismét egy közönségbarát kortárs operát ismerhettünk meg, amely néhány előadás erejéig saját produkcióként is műsoron lehetne Budapesten. Persze megfelelő reklámkampánnyal kellene hozzá, hogy ne csak fél házzal menjenek az előadásai.

Idén is változó volt, hogy a pesti közönséget mennyire érdekelték a Primavera előadásai. Jellemezően a népszerű repertoárdarabokra fogyott el a legtöbb jegy, a legkevesebb a Bizáncra és sajnos elég foghíjas volt a nézőtér a Hoffmann meséin is. Az Operaháznak mindenképpen érdemes lenne akár hetekkel az előadások előtt komolyabb reklámkampányba kezdeni a sorozat népszerűsítése érdekében. Ugyanakkor a Primavera létjogosultságát és hasznosságát aligha lehetne kétségbe vonni. A Pesten is futó darabok esetében a vidéki előadások színpadra állításai lehetőséget adnak egy másfajta interpretáció megismerésére, a ritkaságok esetében pedig a Házban egyébként nem hallható darabokkal ismerkedhetünk meg. Mindenképpen érdemes lesz tehát a következő évben is ellátogatni a Primavera-sorozat előadásaira.

Primavera '15

2015. április 21-26.

Magyar Állami Operaház, Erkel Színház

Fotók: Nagy Attila, Rákossy Péter, Berecz Valter