Van egy régi jó barátom, akivel annak idején Luxembourgban ismerkedtem meg, utcazenészként. Van az már vagy húsz esztendeje, hogy néhány évre Budapestre költözött, majd újra világcsavargó angol lett, hogy végül Budapesten parkoljon le, mint anyanyelvi angol tanár. Részben zenészként, részben csavargóként ismerkedtünk meg, és már ismerkedésünk első évében közös utazáson vettünk részt Olaszországban, karácsony táján, mikor is az észak-olasz kisvárosokban kosaraztunk hangszerünkkel. Nem mintha a magánéletemet olyan fontosnak vagy érdekesnek tartanám, csak ahogy az évek múltak, és sokat vitatkoztunk zenéről és más komoly dolgokról, én zenekritikus lettem, és időnként magammal viszem őt is a koncertekre. Most Anikóval, régi jó barátnőmmel szerettem volna jönni a Zeneakadémiára, ám ő családos emberként kénytelen volt lemondani a találkozást, és így jött angol barátom a képbe, akinek pár nappal a koncert előtt szóltam, és akit sikerült magammal vinnem a Zeneakadémiára, klasszikus koncertre.

Barátom viszonylag jól ért a zenéhez, hallása legalábbis van hozzá, egyszerűen az élete úgy hozta, hogy nem sok klasszikus művet hallott még: az első ilyen legalábbis, amennyire én tudom, közös kirándulásunk volt a Művészetek Palotájába, ha jól emlékszem a Miskolci Szimfonikusok előadására. A koncert, legalábbis számomra nem volt túl jelentős élmény, ám meglepett az, hogy mekkora hatást gyakorolt barátomra, akinek ez volt az első klasszikus koncertélménye.

Tudniillik nemrég beszélgettem egy hazai nagyzenekarunk sajtósával, aki felvetette a szokásos problémát, amellyel mostanában mindenki foglalkozik: a klasszikus zene hallgatósága elöregedik, és sokan aggódnak amiatt, hogy miféle utánpótlás lesz a mai (y generációs) fiatalokból. Először azt szeretném elmondani, ami ott éppen nem jutott eszembe, pedig elég meghatározónak érzem: a probléma nem is annyira a közönség, mint a zenészek száma. Ugyanis, amíg egy jó zenész kiképzése legalább 15-20 évig tart, már egy meggyőző koncertélmény is elég lehet arra, hogy a közönség megújuljon. Amihez még egy tényezőt hozzáteszek, amit akkor, ott, a helyszínen is megjegyeztem: ezt az élményt nem lehet rádióban, CD-n vagy mp3-ban megszerezni. Persze be lehet csábítani a fiatalokat cukorkával (könnyen befogadható músorral), látványossággal és egyéb trükkökkel, a meghatározó élmény akkor is az, amikor maga előtt látja a delikvens a (mintegy) száz tagú zenekart és hallja, amint az egyetlen, óriási hangszerként szólal meg.

Mondtam még valamit: az ember született sznob. Mégis a mai (haladó) magyar tanárokkal értek egyet: az irodalmat nem Balassi vagy Kölcsey költészetén keresztül lehet megszerettetni, hanem kortárs művekkel. A mai fiatalokhoz sokkal közelebb áll mondjuk Bartók (vagy, ne adj isten, Messiaen) jól előadott zenéje, mint a legismertebb Mozart avagy Beethoven szimfóniák. Ha nem csupán a sznobizmusukat akarjuk megfogni, akkor elő a modernekkel, és lássák, mennyire mai hangzású tud lenni a „komoly” muzsika!

Az előbbieket persze nem csak kitérőnek szántam: kedves angol barátom néha orvosi lóként szolgál számomra, akin megfigyelhetem a komolyzene hatását a naív hallgatóságra. Illetve némi magyarázkodásnak is, mivel tudtam, hogy az előadás úgyis kiváló lesz, ezért nem a(z esetleges) hibákra és jó vagy rossz zenei/előadási/értelmezési megoldásokra koncentráltam, hanem arra, hogy mit kezd egy komolyzenében járatlan ember egy kiváló (klasszikus) nagyzenekarral, a világ meghatározó szólistáival (hogy némi dícséretet is osszak), egy kiváló, ám meglehetősen koros karmesterrel, meg egy korban és stílusban meglehetősen vegyes műsorral.

A nézőtér teljesen megtelt, és meggyőződhettem arról, hogy emberismeretem (szobizmus) nem csalt meg, mivel a barátom előre tudta, hogy az első darab Bach zenéje lesz (és valószínűleg olvasott is róla némi információt, mondjuk a wikipédián). A színpad balközepén azonban állt egy zongoraszerű hangszer, amellyel nehezen tudtunk mit kezdeni. Később kiderült, hogy ez a csembaló.

Aztán fellépett a pódiumra Medveczky Ádám, intett, és hamarosan elkezdődött az előadás.  A karmester apró, összeaszott kis ember volt, frakkja kissé kopott, s mintha a ruha méretét néhány számmal elszabták volna (vagy fiatalabb korában mérték le), lötyögött. Ugyanakkor Medveczky enerváltsága ellenére is ura maradt a helyzetnek, a zenekar tökéletesen szolgált idős kezei alatt.

Azt hiszem, nagyon is hasznos volt Bach muzsikájával kezdeni, mint valami olyan alappal, amit (szinte) mindenki ismer, mégis meghatározó a későbbi muzsikára nézve. A csembaló viszont elég jellegtelenül szólt, pontosabban ma sem tudom, hogy ki játszott rajta (mivel ezt a műsorfüzetben feleslegesnek ítélték megemlíteni), és meglehetősen a háttérben maradt. A csillogó hangok inkább csengő akkordfüzérként szolgáltak, amelyek elő meg előbukkantak a zenekar masszív tömbjéből (ami mögött nagyrészt rejtve maradtak): a zenekar nem volt túl hangos, ám a csembaló (hangja) így is csak zenei effektusként hatott.

A korlátozott hangterjedelmen belül a zenekar nagyon is érzékenyen játszott, finom hang(erő)árnyalatokkal festve meg a muzsikát. Ha elsöprőnek nem nevezném, kezdetnek legalábbis kiváló volt az előadás.

A következő, Sosztakovics zongoraverseny előtt volt néhány percem, hogy bemutassam a zeneszerzőt mint „szovjet” komponistát, illetve Bogányiról is néhány szót ejtsek. Annyi hasznom mindenképpen volt belőle, hogy megtudtam, az emelőszerkezetet, amellyel a kitolt csembaló helyére a (valódi) koncertzongorát felemelték, nem escalatornak, hanem lift-nek nevezik angolul.

Bevallom, néhány előadás után egy picit ördöginek érzem Bogányi Gergely játékát: technikailag zseniális, ám feszült, túlérzékeny, a legkevésbé sem ellazult (mint például Macujev). Ezt ugyan nem mondtam angol cimborámnak, csak rossz előérzetként vetült rám, s bár említettem azt, hogy modern szerzőről van szó, volt bennem némi kétség, mint viszonyul majd Sosztakovics muzsikájához.

Ehhez képest Bogányi egyáltalán nem tűnt ördöginek most, inkább otthonosságot éreztem rajta. A zenekar szépen szólt, s zongorája előbukkant mögüle, majd visszaúszott a háttérbe, illetve elő- és elővillant egyes szólamok között, ám olyan ízléssel, hogy valóban egyetlen hangszert hallottunk, s annak (hang)összetevői között fel sem tűnt, hogy a zongorista milyen hihetetlen, furcsa, szokatlan ritmusokat és hangokat játszik őrült gyorsasággal, vagy lágyul el a hangja mint egy szerelmes jelenet klimpírozása.

Nagyszerű volt az előadás, minden a helyén, s amikor a végén felharsant a tapsvihar, kérdeznem sem kellett cimborámtól, hiszen én is ugyanazt éreztem, mint ő: minden kulturális (és tapasztalati) különbség egy pillanat alatt eltűnt, ahogy fejet hajtottunk a Múzsa előtt.

Ezután jött a szünet, és akkor már alig tárgyaltunk zenéről. Régen találkoztunk, sok minden esett meg azóta, és ami itt és most történt, az minden kétségen felül állt.

Nagyon nem is beszéltünk már Fazil Say zenéje előtt sem, a nézőtéren. Talán néhány szót ejtettem barátomnak Boldoczkiról meg a concerto fogalmáról, de már az sem biztos. Ugyanis nagyjából ugyanaz ismétlődött meg, mint a Sosztakovics-darabnál, amelyben az egységes hangzás része volt a trombita is, ám a zongora mögött, ami most eltűnt és Boldoczki hangszere vette át a szerepét, ám ezt a helyzetet nem arra használta fel (hiszen miért is?), hogy az előtérbe kerüljön, mert itt egyetlen dolog, egyetlen feladat létezett: a muzsika, a tökéletesen kidolgozott hangok áramlása és a rejtett összefüggések, amelyek az elsőtől az utolsó (utáni) pillanatig teljesen lekötik a figyelmünket.

Egy ilyen összefüggés volt, amit talán meg is említettem barátomnak, az utalás (posztmodern szitokszóval zenei intertextualitás). (Amit már a Sosztakovics zongoraverseny után említenem kellett volna neki, de akkor szóhoz sem jutottunk az élmény súlya alatt.)

Végül Szosztakovics szimfóniája következett, ami előtt sikerült tisztáznunk azt, hogy miért csak az összes tétel után tapsol a közönség (mármint hogy a darab meghatározott darabszámú részből áll;-)

Talán nem kell hangoztatnom, hogy szeretem Sosztakovics muzsikáját, és most a IX. nagyon is jól jött. Az idős karmestert közben szinte észre sem lehetett venni a pódiumon. Bár minden szem rátapadt (és nem csak a muzsikusoké), nem ő volt az előtérben. Nem a kora, nem a tudása, nem az ízlése és nem az enerváltsága. Előadást hallottunk a legjavából.

A zenekar tagjai és a szólisták kiválóan, hibátlanul játszottak. A Concerto Budapest ugyan használhatott volna ennél jóval nagyobb dinamikai teret, hiszen egészen halk részek és viharos tuttik nem voltak, a belakott teret rendkívül jól, érzékenyen használta fel. Ugyan a csembaló – talán – lehetett volna egy picit hangosabb (avagy, horribile dictu a zenekar halkabb, ami indításnak nem a legszerencsésebb), ám a hangzás ezen a korlátozott dinamikai tartományon belül tökéletes volt, a zenészek egyetlen óriási (százlábú és százkarú) hangszert alkottak (beleértve ebbe a szólistákat).

A műsor összeállítása pedig, hála a jó égnek, nem a szokványos kronológiát követte. Ugyan az alapoktól indult, ám korokon (kultúrákon) és stílusokon átívelve, a régmúlttól a mai napig szőtte a zenét, s bár nem említette barátom, de ha valamit megtanulhatott ebből, az kétség kívül az, hogy nem régi meg új zene van, csak jelentős és kevésbé jelentős muzsika, valamint megfáradt és friss előadás.

Medveczky Ádámról pedig el kell mondanom, hogy amit láttam belőle, az egyáltalán nem hasonlított arra, amit hallottam tőle. Mert amit játszott (zenekarán), az mai és friss volt. S csak halovány, kimondatlan kíváncsiságként merül fel bennem az, hogy mi lett volna ebből a koncertből, ha a teste is olyan friss ma, mint a lelke?

A műsoron:

Concerto Budapest

Concerto Russo // Vario 3.

Bogányi Gergely, Boldoczki Gábor, Medveczky Ádám és Concerto Budapest

2015. 04. 25. Zeneakadémia Nagyterem

Johann Sebastian Bach: C-dúr szvit, BWV 1066

Dmitrijevics Sosztakovics: I. zongoraverseny, op. 35

Fazil Say: Trombitaverseny (magyarországi bemutató), op. 31.

Dmitrijevics Sosztakovics: IX. szimfónia, op. 70

vezényel: Medveczky Ádám

Bogányi Gergely már a világ hangversenytermeinek egyik legkedveltebb művésze. Repertoárján több mint harminc zongoraverseny és a zongorairodalom jelentős része szerepel, beleértve Chopin összes szólózongorára írt kompozícióját is.

Boldoczki Gábor trombitajátékával generációjának kiemelkedő tehetsége. 2004-ben mint első trombitaszólista, sikerrel debütált a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Rendszeresen koncertezik neves koncerttermekben, a hagyományos repertoár mellett kortárs zeneművek keresett előadója.

Boldog kor lehetett – sóhajt fel a mai ember, ha arra gondol, valamikor a legnagyobb mesterek írták a könnyedebb szórakoztató muzsikát is. Johann Sebastian Bach is szakított erre olykor időt. Négy úgynevezett zenekari szvitet köszönhetünk neki. Az elsőt, a C-dúr szvitet, amely a mostani hangverseny nyitószáma, feltehetően még a Köthenben töltött esztendők (1717-22) vége felé vetette papírra, majd Lipcsében ismét elővette (valószínűleg át is dolgozta). Hogy pontosan hol, mikor (és hányszor) hangzott el, azt a zenetudomány máig nem derítette ki.

Méltóságteljes francia nyitánnyal kezdődik (mint további három társa) és csupa francia táncot sorakoztat fel. Courante, Gavotte, Forlane, Menüett, Bourrée és Passepied követi egymást, általában háromrészes szerkezettel. (A Courante-ot Bach idejében már senki sem táncolta, de a többi tánc modernnek számított). Mind a négy szvit hangszerapparátusa más: a C-dúrban két oboa és fagott egészíti ki a vonóskart és az elmaradhatatlan continuót, amit a komponista nyilván csembalóra szánt.

Sosztakovics I. zongoraversenye ugyancsak szórakoztató muzsika a maga módján. Eredetileg trombitaversenynek készült volna, ám alkotómunka során a koncepció olyan zongoraversennyé alakult, amelyben kitüntetett szerepet kap a trombita (néha szokták zongora-trombita kettősversenynek nevezni). Szerkezete eléggé hagyományos. Allegretto-tételt követ Lento, majd egy gyors Finale, amely Moderato tempójú bevezetéssel indul.

Főleg a szélső tételek bővelkednek idézetekben, tréfás allúziókban. A nyitótétel főgondolata pl. erősen emlékeztet az Appassionata kezdőtémájára. A továbbiakban több más Beethoven-utalás színezi a zenei szövetet, de van félrehallhatatlan idézet Haydntől (a D-dúr, ún. „Kakas”-szonáta főtémája), akad régi sláger (a német földön egykor roppant népszerű O Du lieber Augustin), népi dallam – és több önidézet is (amelyet persze csak az életmű legalaposabb ismerői fedezhetnek fel). A premierre 1933 októberében, Leningrádban került sor, nagy sikerrel – akkoriban a szovjet kultúrpolitika még aránylag toleránsan viseltetett az új zenével szemben. 1936-ban a művet Budapesten is bemutatták a csodagyerek Shura Cherkassky szólójával. A nagyhatalmú kritikus, Tóth Aladár valósággal tajtékzott: sehogyan sem értette, hogyan lehet egy versenymű ennyire frivol.

Az 1936-os esztendő Sosztakovics számára amúgy is vészterhesnek bizonyult. Addig sikeres, szépreményű ifjúnak számított hazájában, a Kisvárosi lady Macbeth c. operáját azonban egy igen durva hangú cikkben megtámadta a Pravda névtelen cikkírója. Nyilvánvaló, hogy a cikket Sztálin elvtárs sugallatára írták (a Vezér, bármennyire fájdalmas is ezt leírni, a maga módján szerette a zenét és figyelte a zenei élet eseményeit). Sosztakovicsnak 1937 végére sikerült valahogyan bocsánatot nyernie (a félreértett 5. Szimfóniával), de ettől kezdve páni félelemben élt. És 1945-ben megint elkövetett egy hibát: megírta a IX. Szimfóniát.

A sajtóban hamar felröppent a hír: Sosztakovics szimfóniát tervez, amely a háborúban aratott hatalmas győzelmet hivatott ünnepelni. Eljött a premier napja – s a darab sokak számára furcsa meglepetést okozott. Első tétele alapjában véve vidám, de semmiképpen sem olyan túláradó örömöt sugároz, amelyet egyesek elvártak volna a nagy diadal után. Még egy baljós fordulat is akad benne, egy fenyegető kvartlépés, amely feltűnően sokszor visszatér, s olyan, mintha felemelt mutatóujjú figyelmeztetés volna. A lassú tétel szelíd, s nem különösebben jelentős. A harmadik száguldó scherzo: csupa játék. Csakhogy hirtelen megszakad és baljós véget ér. Mintha jövőbeli látomás volna, amely teljesen irreális. A rövid negyedik tétel eleje úgy hangzik, mint valami parancs. A fagottos panaszosan tiltakozik ellene. Hiába. A parancs ismétlődik, a tiltakozás kétségbeesettebb. Majd rövid fohász után (a zenekar szinte orosz ortodox kórushangzást idéz) a fagott – vagyis hősünk, a zeneszerző – belekezd egy reménybeli induló-melódiába (itt kezdődik az ötödik tétel). Hátha csatlakoznak hozzá. Szerencséje van. Csatlakoznak, egyre többen. Elindulhat a megrendelt diadalmenet. A finale vége pedig látomás egy normális hétköznapról. Az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Amit Sztálin hiába várt, az a nagy dicsőítés, kórussal, szólistákkal, ahogy egy „kilencediktől” illenék. Sosztakovics nem írta meg, s a vezér ismét megsértődött. A zeneszerző számára újra következhettek a rettegés napjai, évei.

A két Sosztakovics-kompozíció közt török szerző műve hangzik el: Fazil Say Trombitaversenye. Az ankarai születésű Say ma egyike a legkeresettebb zongoraművészeknek. Budapesten többször járt, emlékezetes produkciók fűződnek a nevéhez (egy ízben pl. Stravinsky Tavaszi áldozatának kétzongorás változatát adta elő úgy, hogy az egyik zongora anyagát gépzongora-felvételként előre rögzítette és ehhez élőben hozzá játszotta a másik anyagát – ugyanazon a hangszeren). Majd minden hangversenyén rögtönöz is – s emellett szorgalmasan komponál. Három tételes trombitaversenyét, amely tudatosan „törökös” dallam és ritmusvilágú, a III. Maurice André trombitaverseny győztesének, Boldoczky Gábornak ajánlotta, a magyar trombitás is mutatta be 2010-ben Németországban.

A képek forrása:

Medveczky Ádám: http://nyugat-dunantul.istenhozta.hu/upload/articles/3/299/2_500x400.jpg

Boldoczki Gábor: http://zeneakademia.hu/hu/klasszikus/-/program/boganyi-gergely-boldoczki-gabor-es-a-concerto-budapest-20150425-1930

Bogányi Gergely: http://urbanfotoblog.blogspot.hu/2010/08/boganyi-gergely.html

(a szerk.)