Elsőként egy szűk beugróba jutunk, ami lényegében a hangulat megteremtését szolgálja: a jáde zöld falak, a dobogóra állított sötét színű bambusz szék, felette a művész egy felnagyított pecsétnyomata Qi Baishi korába repít minket. Ez az apró beugró lényegében kinyitja, kitágítja a látogató érzékeit, így a további befogadás mélyebb, lényegibb lesz.

A bevezető termet követően a kínai belsőudvaros otthonokat felidéző térrendezéssel találkozunk: a körüljárható kiállítótér hosszú, folyosószerű termekből áll össze, amelyeket kisebb, sokszögű részek kötnek össze egymással. A hosszanti tereket a paravánok funkcióját rekonstruáló falakkal törik kisebb, intimebb részekre, melyekben a látogató az információk gyűjtése mellett kellemesen elmerenghet, míg az ezek közé szerveződő terek egyrészt meditatív hangulatot teremtenek, másrészt az interaktivitást és a párhuzamok felmutatását segítik elő. A kiállítótér igazán remek atmoszférát teremt a bemutatott munkáknak, azok így nem válnak eredeti kontextusukról leszakított, aurájuktól megfosztott tárgyakká, hanem kultikus értékkel rendelkező tárgyak érzetét keltik. A térben kellemes félhomály uralkodik, a műveket csak egy felső, irányított fényforrás világítja meg, ami szintén ezt az auratisztikus hatást erősíti fel, másrészt fontos szerepe van a befogadó szenzorainak élesítésében is.

A kiállítás fontos részét képezik a korabeli bútorok, melyek egyrészt szintén a kontextus megrajzolásában játszanak fontos szerepet, illetve az ötödik térben a művész alkotómódszerének vizualizációjához is hozzájárulnak. Ugyanis a kurátorok e terem dobogóján az írástudó szobáját, vagyis a festő műtermét rekonstruálták a bútor és a bemutatott eszközök segítségével, a művészi munka egyes lépéseit pedig fotók és egy pontos leírás által tárták a befogadó elé.

A tárlaton azonban nemcsak a térrendezés, hanem a festmények installálása is figyelemreméltó. A bekeretezett munkákból a kurátorok képcsoportokat alkotnak, a tematikailag összekapcsolódó tárgyak így a falakon izgalmas szöveteket alkotnak. Mindenképp dicsérendő, hogy ezzel az elrendezéssel egyrészt sikerül megtörniük a hasonló tematikájú és megjelenésű művek monotonitását, másrészt így „helyzetbe hozzák”, fontossá teszik azokat a kisméretű, monokróm műveket, vázlatokat is, melyek önmagukban kevésbé kötnék le a néző figyelmét. Ez a megoldás egyébként különösen jól működik az első terem végében, ahol Qi Baishi különféle állatokat megörökítő munkái kerültek egy csoportba (Tigris, Három malac, Bivaly, Nyulak stb.), vagy a negyedik teremben, ahol pedig a művész rovarrajzai (Pók, Méh, Poloska, Szöcske stb.) alkotnak egy szerves egységet, de a korai tájképek egymás mellé rendezése is izgalmas befogadói élményt ad.

A munkák nagy része azonban nem egyszerű keretes-paszpartus megoldással kerül a falra, hanem mind egy-egy felfüggesztett tekercsre van rögzítve. Így még inkább autentikus hatást keltenek. Ez a fajta bemutatási mód egyébként a második, sokszögű térben érvényesül igazán, ahol a szabályos sorba rendezett tekercsek, a szilvavirágokat, lilaakácokat, tavirózsákat és fenyőket megörökítő festmények és a tér közepére helyezett ülőpárnák kiváló alkalmat teremtenek a szemlélődésre, az elmélkedésre. Hasonlóan izgalmas a kiállítótér két ilyen sokszögű termét összekötő folyosó is, ahol szintén több ilyen tekercs került egymás mellé. Egyébként ez a két tér az, ahol leginkább tetten érhető Qi Basihi művészetének változása: az első termekben a korábbi, hagyományosabb munkákat, a következő térben modernebb tematikájú, szabadabb megfogalmazású festmények követik.

A feliratoknak köszönhetően jól nyomon követhető a kiállításon Qi Baishi festészetének alakulása. Ezek a szöveges információk pontosak és részletesek, viszont sohasem tolakodóak, nem kívánják értelmezni a képeket a befogadó helyett, csupán támpontokat adnak azok megértéséhez, illetve a festői pálya egyes szakaszainak értelmezéséhez. A képaláírások három nyelven olvashatók, nagy előnyük pedig az, hogy a szöveg kalligrafikus feliratok és pecsétek fordításait is tartalmazzák, így a látogató lényegében képbe kerül az adott festmény vagy tusrajz keletkezési körülményeivel is.

A tárlaton fontos szerepe van az interaktivitásnak is. Az utolsó előtti teremben a látogató maga próbálkozhat meg a kínai írásjelek felfestésével, a pecsétnyomók használatával, illetve az abakusszal való számolással, miután megismerte azok pontos használati módját. E teremrész külön érdekessége, hogy a látogatót az eszközök kipróbálására egy kínai írásjel, az öröm, szórakozás és játék jelentéssel bíró jel ösztönzi. Ebben a teremben kerülnek elő a magyar vonatkozások is, Qi Baishi hazai kanonizálásának és a művész magyar tulajdonban lévő munkáinak számbavétele. Felirat tájékoztat minket arról, hogy a művésznek itthon elsőként 1930-ban rendeztek kiállítást, amit egy 1938-as tárlat követett, majd megtekinthetjük azokat a festményeit, amelyek a Hopp Ferenc Múzeum gyűjteményéhez tartoznak.

Míg az első teremben a korai munkákon, az útkeresésen és szárnypróbálgatáson van a hangsúly, addig az utolsóba a kései festmények kerültek, melyeknél elsősorban a filozofikusság dominál. E két, párhuzamosan futó terem tehát szépen rímel egymással, sőt kronologikus keretbe zárják az egész kiállítást is.

Egészen rendkívüli tárlatról van szó, amelyen nemcsak a bemutatott festmények ejtik ámulatba a befogadót, hanem a tér a kiállított munkákkal élő szövetet alkot, Qi Baishi festményei így méltó helyükre kerülnek és igazán értelmet nyernek.

Qi Baishi A természet igézete című kiállítása a budapesti Magyar Nemzeti Galériában látható 2015. június 28-ig.

Fotó: MNG