A Birdie különös előadás, én madarat, repülést, égi szárnyalást, erdei meditációt kerestem benne – és mikor megtaláltam, nagy élvezetet okozott. De voltak zavaros, földi – a koreográfiában erősen a talajhoz kötődő részek is, melyeket sehogyan sem tudtam hová tenni. A szórólapon pedig világosan ott állt (persze így jár, aki direkt mindig utólag olvassa el!), hogy ez az előadás egy könyvnek, ugyanazon könyv filmváltozatának, valamint egy másik filmnek ihletésére készült. Nem kevés egyetlen előadáshoz!

A téma, mindezek fényében, nem pusztán az átlagember szabadságvágya; Frenák kiterjeszti a kört, és befogja vele az őrületet, az őrültségben rejlő szabadságot is. Sőt, még ennél is tovább megy: „Hiszen az egész életünk egy őrültek háza” – mondja, és kicsavart tagokat álmodik a színpadra, az általa felkeltett sötét, erőszakos érzetet pedig csak még sötétebbre színezi a mindössze huszonegy éves francia zeneszerző kíméletet nem ismerő kompozíciója.

Éppen ezért az én kedvenc részeim egy elképzelt madárhoz kötődnek, mely születése után még csak feltérképezi ezt a Da Vinci-rajzokat idéző óriáskalitkát, madáruniverzumot, melyen mint egy csillagközi fán, egészen addig elüldögélhet Birdie, amíg elég erőt nem gyűjtött ahhoz, hogy kitárhassa szárnyait. Ehhez a Birdie-hez ráadásul meditatív zene is társul, míg az általában férfi táncosokra felépített pas de deux-k és pas de trois-k keményebb, frusztrálóbb, helyenként valósággal idegtépő hangon szólalnak meg.

Volt azonban humor is az előadásban (mielőtt megijednénk): volt jó hangulatú latin fenékrázás, de volt egy képtelenül magas, végtelenül vonzó, afroamerikai táncosnő is, aki alig valamiben vonult át a színpadon… maga a vágy. Alig vetve holmi oldalpillantást, a lába körül sürgölődő apró udvarlóra, aki pedig annyira igyekezett magára vonni a figyelmét…, s közben a háttérből finoman bekúsztak a La vie en rose hangjegyei.

Innen veszi át a képzeletbeli stafétabotot Nina Simone, a vágy tárgya helyett, az örökké vágyakozó, az örökké szomorú. Black swan, Wild is the wind, Sinnerman… A Birdie-hez hasonlóan a B.R.I.S.A is a repüléssel foglalkozik, csak egy kissé másképpen. Vagy inkább a széllel? Szélben szárnyalással, felszabadulással. S ahogyan a hűsítő szellőt kergetik a táncosok, ellibbenő szabadságuk, saját extázisuk után futva, abban a biztos hitben, hogy magát a Nagy Szelet imádják. Micsoda blamázs, Shakespeare Titániája sem lehetett csalódottabb Szent Iván éjjelén – egyszerre rá kell ébredniük, hogy valójában egy óriás légcsavarnak hódoltak!

De mihelyt ráeszmél tévedésére, a csavaros eszű ember máris a maga hasznára fordítja a helyzetet: a táncosok is szaporán kiszaladnak a színről, hogy most már maguk is, ugyan kisebb méretű, de szintén mesterséges eszközökkel biztosítsák az áhított szellőzést. Így lesz a jó humorú társulat legnépszerűbb embere előbb a legyezőtulajdonos, majd a hajszárítós, hogy végül egy kijátszottan fallikus lombfújó vigye el a prímet. S az élvezet egy egészen különleges jelenetben csúcsosodik ki: a hajszárítókkal extatikus kimerültségbe kergetett táncosnő boldog önkívületében.

Majd hirtelen és egészen váratlanul eláll a szél. De a tánc, az életet élvezetének tánca tovább folytatódik. A szünet után két újabb koreográfia vár ránk, elégedetten fecserésző nézőkre, akik most tényleg megkapják a magukét, a legnívósabbat, illetve a legnívósabb együttes tartalékcsapatát, az ifjú titánokat. Az NDT 2 (Nederlands Dans Theater 2) fáradhatatlan táncosai először a hatperces Schuberttel, majd a huszonnégy perces Some other time-mal folytatják, melyben élő, mozgó, örökké átrendeződő térré nemesülnek a paravánok, melyek hol egyik, hol másik párnak szolgálnak díszletül. A jelmezével és mozdulataival a Picasso kalandjait idéző táncosnő frivolan, a másik, állig begombolkozva csábítja ugyanazt a fiút. Mezítlábas balett ez, a legmagasabb szinten, a mozdulatok folytatják és kiegészítik egymást, a táncosok között rendkívüli a harmónia.

Az újabb szünet után következő, harmadik és lezáró részben Sol León és Paul Lightfoot invenciózus, díjnyertes koreográfiáját, a Subject to change-et láthatjuk, mely az egyetlen, nem 2014-es születésű mű az est repertoárján, s melynek mind a tizennyolc perce, a hol székébe szegezett, hol szárnyalni vágyó néző katartikus álma a táncról. Két kiemelkedő táncos, Yukino Takaura és Alexander Anderson szerelmi duettje ez, melynek harmadik, állandó és aktív részvevője a vörös szőnyeg, melyet négy férfitáncos mozgat, forgat, vagy éppen falként emel fel, akképpen használva az animációt, hogy az egyben perspektívaváltást is eredményezzen a néző számára.

Úgy változik minden Yukino körül, hogy ő egyáltalán nem is mozdul. Csak a környezet, a varázsszőnyeg viszi magával, új irányokba, új nézőpontok felé. Az embernek az az érzése támad, hogy még a Schubert-zene is további távlatokat kapott ettől a koreográfiától. Néha a férfi távol marad a szőnyegtől, egy sarokban áll, háttal a középnek és a nőnek, a messzeségbe bámulva. Ilyenkor távolság van közöttük, ahová a szőnyegen álló nő nem tudja követni. De máskor, máskor teljesen együtt vannak, testestül-lelkestül az előadás varázsszőnyegén.

Az említett varázsszőnyeg a Trafóban, néhány nappal később, a füst alakját ölti magára. Wayne McGregor és a Random Dance Company ATOMOS előadását, akár a próba színházának is nevezhetnénk, ha nem táncról lenne szó, éppenséggel. Az NDT2 előadásához mérten is komoly fizikai megterhelést jelentő est mintha csak egy táncpróbát imitálna; mindenki elmerül önmagában és a feladatában; mintha mindenki csak befelé figyelne. Mindeközben azonban mégis fellépnek és megmutatkoznak a táncosok (talán a koreográfus előtt?), kisportolt testük minden izmával a gyakorlat tökéletes végrehajtásán fáradozva. S talán valóban nem kizárólag a dresszeiknek köszönhető a sportra, edzésre való asszociáció.

A tér, az idő nagy részében fel van osztva: mindenki tudja, hogy ő a terem melyik sarkában gyakorolhatja a maga számát. Mindenki pontosan tudja, hol próbál, mit és kivel – nem zavarják egymást – és minket sem, hiszen a szépen komponált balett elemek, a kartáncok, a humor röpke megnyilvánulásai mellett a test, az elemek halmozása, az est sűrűsége nem hagy percnyi pihenőt sem a nézőnek. Ebből fakadóan aztán nem is fejthető fel semmiféle dramaturgia (ha csak az általam felajánlott próbaelőadás koncepció nem fogadható el annak), de ettől még dinamikus, precízen megkomponált koreográfiát láthattunk, lenyűgözően jó táncosok előadásában.

Jól indult tehát a tavasz, áprilisban szinte tobzódtunk az egymást váltó táncelőadásokban. A Tavaszi Fesztivált szinte azonnal követte a Budapesti Táncfesztivál néhány napos programsorozata, április 29-én pedig a tánc nemzetközi világnapját ünnepeltük, változatos programokkal. De ne elégedjünk meg ennyivel, keressük a hazai táncelőadásokat, és ne feledkezzünk el a nívós Bécsi Tavaszi Fesztivál kultúrkínálatáról sem. Kirándulásnak sem utolsó!

Fotók forrása: www.btf.hu