PRAE.HU: Megtennéd, hogy néhány szóban bemutatkozol a magyar közönségnek?

Igen, persze. A nevem Tommy Wieringa és Hollandiában születtem. 1995-ben jelent meg az első könyvem, 47 éves vagyok, van két csodálatos lányom, ezért a világ legszerencsésebb emberének tartom magam. És azért is, mert mindig író akartam lenni, soha nem volt semmi más vágyam, de csak viszonylag későn, 24 évesen kezdtem el a naplómon kívül mást is írni. A Holland Antillákon nőttem fel, ami nagyon közel van Gabriel García Márquez hazájához, azt gondolom, ő nagyon nagy hatással volt rám. Tiszta napokon egy közeli dombról látni lehetett Dél-Amerika partjait, és ennyire közel lenni ehhez az őrült dél-amerikai valósághoz rendkívüli módon meghatározta a munkámat. Soha nem éreztem magam közel a holland realizmushoz, ami persze nem egy fix műfaj, de sose szerettem olvasni az ilyen könyveket. Nehéz pontosan meghatározni, kik a forrásaim, de ha romantikus hangulatban vagyok, azt gondolom, a latin-amerikai irodalom nagyobb hatással volt rám, mint az európai.

PRAE.HU: Mivel kezdted az írást?

Először naplókat írtam, de mivel sosem voltam túl jó a lányok leszólításában, úgy döntöttem, megpróbálkozom a levélírással. Aztán valami egészen vicces dologra jöttem rá: a legerőteljesebb erotikus szerv nem az, ami „odalent” van, hanem az agy! Rájöttem, hogy az írással rá tudom venni a lányokat, hogy akarjanak engem. És ez működött! Minden a szexhez kapcsolódik. Ha nem tudsz szexisen írni, akkor nem ér semmit az egész. Kézen kell fogni az olvasót, és olyan helyekre vinni, ahol azelőtt még sose jártak… (nevet)

PRAE.HU: Mik a visszatérő témák a könyveidben?

Az egyik ilyen témám a vándorlás; emberek, akik elhagyják szülőföldjüket és elindulnak valami új felé. „A széllel vándorolnak”, mondhatni. Olyan emberek, akik szeretik minden este máshol álomra hajtani a fejüket, csupán az utazás öröméért.

PRAE.HU: Te is ilyen ember vagy?

Igen, azt hiszem. Mióta gyerekeim vannak, többé-kevésbé a házhoz vagyok kötve, aminek persze egyfelől nagyon örülök, és ahogy egyre nagyobbak lesznek, többet is tudunk majd utazni együtt. De egy kicsit nehéz is, mert régebben úgy éltem, mint egy csavargó; többet utaztam, mint amennyit otthon voltam, mert sose éreztem magam igazán otthon Hollandiában. 33 éves koromban jöttem rá arra, hogy rettenetesen nyugtalan és feszült vagyok azokon a helyeken, ahol éltem. Ezért elhatároztam, hogy megtanulok hollandnak lenni. Vettem egy hatalmas könyvet Hollandia növény-és állatvilágáról, mindent elsajátítottam, ami nő, mászik és repül ezen a földön, mert szerintem ez egy nagyon jó kis bevezető bármelyik országhoz, ahol élsz. Ez után a kis kóstoló után most boldog vagyok ebben itt, mert olyan dolgokat tudhattam meg az országomról, amiket azelőtt soha. De a munkámban a migráció témája még mindig domináló.

PRAE.HU: Mi a helyzet a kapcsolatokkal, a szerelem témakörével?

A Szép, fiatal feleségem az első könyv, amiben ezzel komolyabban foglalkozom. Nagyon sok házasság omlik össze, de nincs túl sok igazán jó könyv, ami ezt hitelesen adja vissza, pedig egy nagyon fontos téma, ami sokunkat érint. Lehet, hogy majd írok egy nagyobb terjedelmű könyvet róla, de egyelőre meg kell elégednünk ezzel a kis szelettel. Mindig nagyon foglalkoztattak az egyenlőtlenségek, az egyensúly hiánya. Ebben a könyvben a férfi és nő közti korkülönbség nem túl nagy, de az ő korukban ezt nagyon nehéz áttörni. Amit nagyon érdekesnek találtam írás közben az a férfiak öregedése volt. Erről ritkán olvasni, pedig ugyanazokkal a problémákkal kell szembenézniük, mint a nőknek. Mindenhol csak arról olvasunk, a nők hogyan veszítik el a szépségüket, de lépjünk már túl ezen! A férfiaknál is minden megváltozik, a testük, a kémiájuk, elveszítik az erejüket és még a termékenységüket is – igen, ezt nemrégiben mutatták csak ki, de így van. Olyan volt írni erről, mintha egy titkot fednék fel. „A férfiak titkos élete.” (nevet) Felesége szépsége a férfi életkorára nézve egy állandó sértés, és ez itt a tragikus paradoxon; ahelyett, hogy fiatalabbá tenné a férfit, ő egyre öregebb lesz általa. Tetszett ennek a pszichológiája, szerettem beleásni magam.

PRAE.HU: Sokat foglalkozol a könyvben az állatok szenvedésének témakörével. Mit jelent számodra ez?

A férfi, Edward először tagadja, hogy az állatok bármit éreznének, egészen addig, amíg nem szembesül saját szenvedésével: az öregedés és hanyatlás fájdalmával. De az ő fájdalma egocentrikus, míg felesége magára veszi az egész világ szenvedését: az állatokét, a tibetiekét, a hajléktalanokét… A történet lényegében egy férfiról szól, aki a szívét keresi, aki újra valami igazit szeretne tapasztalni, érezni – az öregedéssel minden valahogy eltávolodik, és nagyon nehéz újra mély érzéseket tapasztalni, és nem csak az emlékekből táplálkozni.

PRAE.HU: Miről és kiről szól az új könyved?

Az Ezek az ő neveik egy nagyon kelet-európai könyv. Minden Kelet-Európával kapcsolatos élményem benne van az elmúlt évekből. Újságíróként 1996-ban jártam először a szerb határnál, amikor háború volt, a rendőrséggel utaztam, és sok évvel később rájöttem arra, hogy írnom kell ezekről az élményekről, és hogy ebben a regényben van a helyük. Sok térre volt szükségem a történethez, és az ukrán sztyeppe tökéletes helyszínnek ígérkezett. 2010-ben szerveztem ide egy kis utazást a kazakokkal, néhány napig lóháton vándoroltunk a pusztában – akár a főszereplők, akiket a teherautóról leszállítva nyugat felé irányítottak, ahol új életet kezdhetnek, azonban soha nem érték el a céljukat. A tisztek építettek egy hamis határt – ezt egy újságcikkben találtam – és sorsukra hagyták az embereket; ez számomra a cinizmus legalja. Ez a könyv a vándorlásról és a vallásról szól. A Bibliában a zsidók harminc éven át magukkal hordták József csontjait az Ígéret Földjére – itt találkozott össze a könyvem és az Exodus, ami egy roppant érdekes analógiává vált. Az foglalkoztatott, meg tudom-e mutatni ennek az elzárt vándorló közösségnek a napjait, és hogy hogyan indul útjára egy új vallás.

PRAE.HU: Mesélnél arról, hogyan dolgozol?

A gyerekeim korán kelők – ha én 7-kor kelek, ők biztos, hogy fönt vannak fél 8-kor. Gondoltam, akkor megpróbálom a fél 7-et, erre fölkeltek 7-kor… Mivel reggel tudok a legjobban dolgozni, elmentem egészen 5-ig, és így tudok pár órát nyugodtan dolgozni. A reggel a legjobb része a napnak, a frissesség, a fények, a világ még csendes, fantasztikus az egész. Egyébként sok időt töltök a gyerekeimmel, és még így sem annyit, amennyit szeretnék, de valamikor dolgoznom is kell. Igyekszem azért kihasználni az együtt töltött időt, főleg, hogy viszonylag későn kerültek az életembe, de mindennél boldogabbá tesznek.

Fotó: Bach Máté