Jerry (Ryan Reynolds) jó munkásember, akinek viszont senkije sincs, csak egy kutya meg egy macska, észjárásának sebessége pedig Forrest Gumpot idézi. De ez a kisebb problémája. Van ugyanis egy titka: gyermekkorától kezdve hangokat hall, anyjához hasonlóan. Senki nem tudja róla, hogy pszichiátrián nőtt fel, és újabban leállt a gyógyszereivel, melyek mellékhatásként zombit csinálnak belőle. Amikor orvosa (Jacki Weaver) megkérdezi, hogy hall-e testetlen hangokat, őszintén felelheti, hogy csak telefonálás közben: eleinte állatok beszélnek hozzá (különösen kutyája és macskája), később viszont már áldozatainak hullái is. Hősünk ugyanis felfedezi, hogy legalább akkora örömet szerez neki a gyilkolás, mint macskájának.

A felütés és az alapkoncepció kellően és kreatívan abszurd, a sorozatgyilkost csatasorba állító slasher horror és pszichothriller, valamint a gyermek- és családi vígjáték ráadásul nem csak a film premisszájában, de a főhős karakterében is egyesül. Erősen infantilis figuráról van szó, aki mindent rózsaszínben lát. Amit a film szó szerint is kifejez, hisz munkahelyén, a kádgyárban a pink a domináns szín. A mozi hangneme a játékidő múlásával viszont egyre inkább sötétbe borul. Emberünk megpróbál felnőtté válni a történet során, elsősorban azon keresztül, hogy közeledik azokhoz a nőkhöz, akik iránt érdeklődik. Hősünk különleges képessége (legnagyobb bánatára) nem fantasyba illő, a beszélő állatok és hullák jelensége végig szubjektív, eszképista vízió. Mint nézők, egy elmebeteg fejébe vagyunk bezárva. A kutya és a macska karaktere a főhős – folyton viaskodó – tudatának és tudatalattijának kivetüléseként is értelmezhető: előbbi hűséges barát, angyal a hős vállán, utóbbi viszont Sátán, aki bűnbe viszi protagonistánkat. Ő pedig antihős, aki a hátrányos körülmények miatt mégis élvezi rokonszenvünket, szurkolunk neki.

Bizarr sztori és oximoronikus műfajképlet ide vagy oda, a történet megfelel a forgatókönyvírás szabályainak, van benne példás bevezetés, összeütközés és megoldás, egy-egy fordulóponttal elválasztva. A történet abszurditását enyhíti, hogy a film egyetlen karakterre fókuszál, aki szinte minden jelenetben szerepel. Össze vagyunk zárva egy skizofrén sorozatgyilkossal, ami önmagában a lehető legkellemetlenebb filmélményt jelentené, aki nem hiszi, nézze meg az Angst című mozit, amiről sokat elmond, hogy Gaspar Noé nagy kedvence. A morbid premisszát a komédia zsánere hivatott enyhíteni, a humor egyetlen forrása pedig a főhős karaktere. Mindezzel együtt e mozi akár a szokottnál realistább sorozatgyilkos-filmként is tételezhető, hisz a sorozatgyilkosok is inkább tragikus esetek, semmint olyan Übermensch-ek, mint Hannibal Lecter vagy Dexter. A hangnem tragikus dráma és fekete komédia között ingázik oda-vissza, és a film meglepő módon mindkét műfajban olajozottan működik, nevetést és érzelmi reakciókat egyaránt kivált.

A bevezető felvonást egy szép csavar viszi át a konfliktus fázisába, hősünk ezen a ponton lesz szimpla skizofrénből gyilkos. Felróható hibaként, hogy a figura – mentálisan beteg emberként – meglehetősen passzív karakter, nem tudatosan cselekszik a fordulópontok alkalmával, melyek így esetlegesek (a második és egyben utolsó nagy csavar pedig az első még tragikusabb változata). Viszont csak így maradhat olyannyira szerethető és underdog a figura, hogy rémtette(i) ellenére tudjunk vele azonosulni a továbbiakban is, másrészt a zsáner gyerekfilm és horrorthriller is egyben, melyek hősei mindig reaktívabbak az átlagnál. Jerry pedig amatőr, kezdő és megbánást tanúsító bűnözőként tökéletes thrillerhősnek is. A tárgyalás felvonásában a karakterben a gyilkos impulzus és a romantikus kapcsolat iránti vágy viaskodik, miközben jól időzített flashbackek tárják fel múltját, azon belül anyjához és apjához fűződő viszonyát, ami pedig empátiát teremt iránta. Először cicababát szemel ki (Gemma Arterton), utána átnyergel egy érző szívű és eszes nőre (Anna Kendrick). Megpróbál jó útra térni, de ehhez gyilkosságot kell eltussolnia. Amikor néhanapján beszedi a gyógyszereit, olyannak látjuk életét, amilyen valójában, és bizony hemzseg a bűnjeltől.

A filmet rendezőként Marjane Satrapi, a Persepolis szerzője jegyzi, akinek profiljába látványosan illett ez a képregények és rajzfilmek világát idéző vizuális univerzum és történet (utóbbit a főleg horrorban utazó Michael R. Perry írta). Erősség a színészgárda is, elsősorban a főszerepet jegyző Ryan Reynolds. Komikusként ismertük meg, de drámai alakításai is egyre meggyőzőbbek, legutóbb például ő jelentette az Egoyan-féle A fogoly egyetlen pozitívumát. Ezúttal egyszerre játszik nagyot drámai és komikus színészként, és – ismét csak stílszerűen – ő szolgáltatja a kutya és az erős tájszólással beszélő macska hangját is.

A hangok
(The Voices)
színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 103 perc, 2014

rendező: Marjane Satrapi
forgatókönyvíró: Michael R. Perry
operatőr: Maxime Alexandre
zene: Olivier Bernet
producer: Roy Lee, Matthew Rhodes, Adi Shankar, Spencer Silna
vágó: Stéphane Roche

szereplő(k):
Ryan Reynolds (Jerry / Mr. Whiskers hangja / Bosco hangja / Deer hangja / Bunny Monkey hangja)
Olivier Bernet (Jerry Hickfang)
Gemma Arterton (Fiona)
Anna Kendrick (Lisa)
Jacki Weaver (Dr. Warren)
Bemutató dátuma: 2015. április 30. (Forgalmazó: ADS Service Kft.)

18 éven aluliaknak nem ajánlott