Johann Adolph Hasse a 18. század egyik legelismertebb operakomponistája volt, akinek darabjai az opera seria fogalmát testesítették meg. Pietro Metastasio is librettói Hasse által történt megzenésítéseivel volt a leginkább megelégedve, kortársai közül pedig többen is a legjelentősebb zeneszerzők között tartották számon. Halála után azonban darabjai hamar eltűntek az operaszínpadokról: Gluck fellépése után elavultnak tekintették őket, annak ellenére, hogy egyes operáival Hasse is igyekezett közeledni a Gluck-féle reformoperához.

Ha közelebbről szemügyre vesszük alkotásait, hamar feltűnik azok sematikus, a korabeli konvencióknak maximálisan megfelelő felépítése: az első felvonást sinfonia vezeti be, míg az utolsót egy együttes (vagy kisebb kórus) zárja le, a kettő között pedig a cselekmény csembalókíséretes recitativók és áriák egymásutánjából bontakozik ki. A barokk opera formanyelvének megfelelően a cselekményt a recitativók viszik előre, amikor pedig a történet során egy-egy szereplő felfokozottabb lelkiállapotba kerül, a cselekmény megáll, és az éppen aktuális szereplő egy ária eléneklésével kommentálja számunkra érzéseit. A szólószámok első része minden esetben egy hangulat vagy lelkiállapot megragadására törekszik, amit a második szakaszban igyekszik a végletekig fokozni, majd végül visszatér az első rész.

Joggal tehetjük tehát fel a kérdést: ha Hasse semmi másra nem törekedett, mint kora ízlésének kiszolgálására, mereven ragaszkodva egy, többek által már a 18. század utolsó évtizedeiben elavultnak tekintett formanyelvhez, akkor vajon darabjai miért lehetnek érdekesek ma is? Azt hiszem – több Hasse-opera felvételének meghallgatása után –, erre a kérdésre igen egyszerű válasz adható: a csillogó hangszerelés, az ihletett és hatásos dallamvilág, valamint a barokk szertelenség sajátos, gáláns érzelemvilággal való színesítése teszi Hasse darabjait olyan vonzóvá a barokk operarajongók számára. Ugyanakkor szcenírozott színpadi előadásokban darabjai ma már csak akkor lehetnek élvezetesek, ha az énekesek egyrészt nem mereven a közönség felé fordulva éneklik el áriáikat, másrészt pedig a recitativókat is igyekeznek kifejező színészi alakításokkal és gesztusokkal interpretálni. Szerencsére Max Emanuel Cencic (kontratenor, aki ezúttal rendezője és címszereplője az előadásnak) és társai egy alapos műhelymunka során létrejött, minden részletében kiérlelt produkció keretein belül keltetették életre számunkra a Siroei, Perzsa királya című darabot.

A tavalyi Athéni Fesztiválon debütált produkció díszleteit nem hozták el, emiatt félig szcenírozottnak hirdették az előadást. Az énekesek azonban jelmezben, végig kotta nélkül énekeltek, otthonosan mozogva szerepeikben ily módon az előadás gyakorlatilag teljes színházi élményt nyújtott. Az üres színpadon mindössze egy-egy zsámoly, szőnyeg, párna vagy szék szolgált díszletelemként. A cselekmény helyszíneit a háttérben vetített animációk igyekeztek jelezni, illetve ezek a vetítések az áriák illusztrációjaként a szereplők lelkiállapotának jellemzésére is szolgáltak.

Cencic nem helyezte új kontextusba a történetet: az élénk színekben pompázó stilizált jelmezek orientalizmusa, az énekesek gesztusai mind a 18. századi előadói hagyományokra emlékeztettek. A jól végiggondolt rendezés következtében a hosszas recitativók sem voltak unalmasak, ugyanis azokat hatásos színészi alakításokkal adták elő az énekesek. A barokk operákra jellemző statikusságot az áriák előadása esetében is igyekezett feloldani a rendezés: a szólószámokat sohasem végig egy helyben állva, hanem a jelenlévő többi szereplőnek interpretálva adták elő az énekesek. Az előadást minimalista, ám annál hatásosabb eszközökkel tette élővé a rendező-főszereplő. Siroe kegyvesztését például turbánjától és díszes kaftánjától való megfosztása jelezte, míg kiszolgáltatottságát meztelen felsőteste adta tudtunkra. Testvére, Medarse teátrális, őszintétlen alázatosságát azzal érzékeltette Cencic, hogy egyik áriájának előadása közben megmosatta vele a király lábát és karjait. Laodice – Medarse jegyese, aki a címszereplőbe szerelmes - Siroe visszautasítása után megszaggatta ruháját, miközben felzaklatott érzelmi világáról énekelt.

A rendezői színház képviselői általában a jelenbe vagy a huszadik századba helyezik a barokk operák cselekményét, hogy ily módon hozzák közelebb azokat a mai kor emberéhez. Cencic azonban semmi ilyesmire nem törekedett. Sikeresen bebizonyította, hogy egy barokk opera előadása nem feltétlenül unalmas akkor sem, ha a rendező nem igyekszik aktualizálni és átértelmezni az eredeti történetet.  

A rendezés nem törekedett többre a történet elmesélésénél, de mindennek és mindenkinek megvolt a helye az előadásban, finom jelzéseivel pedig remekül érzékeltette a szereplők lelkiállapotát és egymáshoz való viszonyát. A vetített díszlet is hatásosan járult hozzá a zene által közvetített érzelmek felerősítéséhez. Az egész előadás hangulata – a Vígszínház hatalmas nézőterében is – szépen érzékeltette a produkció kamaraelőadás-jellegét, s mindez egyfajta bensőségességet kölcsönzött a produkciónak.

A rendezés mellett az énekesek is kitettek magukért. Cencic Siroe figuráját szépen összefogott dallamívekben, hajlékony kontratenor hangon, gyönyörű pianókat énekelve érzelemteljesen formálta meg. Értelmezésében a címszereplő tehetetlenül sodródik az eseményekkel, kétségbeesetten őrlődve szerelme és az apja iránti hűsége között. A Cosroe apját alakító Juan Sacho hangszíne jól illett ahhoz a megfáradt és erőtlen aggastyánhoz, akinek a rendezés az idős királyt ábrázolta. Színészileg is hatásosan formálta meg a testileg-lelkileg meggyötört idős király alakját. Sajnos azonban behatárolt magasságokkal, színtelenül énekelt. Az Emiraként színpadra lépő Roxana Constantinescu betegen vállalta az előadást, ennek ellenére a fáradtság és a vokális korlátoltság minden jele nélkül, a nehezebb ékítményeket is szépen megoldva énekelte végig az estét. Értelmezésében Emira nem igazán bosszúszomjas, inkább csak kötelességét igyekszik teljesíteni, amikor bosszúra készül a király ellen. Medarsét Mary-Ellen Nesi alakította, aki hitelesen emelte ki Siroe testvérének kétszínű álnokságát, áriáit nagy érzelmi töltettel, kifogástalan technikával adva elő. A hűséges hadvezér, Arasse alakját Lauren Snouffer formálta meg, a hűséges és odaadó alattvalót jelenítve meg, miközben éneklése is kifogástalanra sikerült. A legnagyobb tapsot a Laodicét alakító Julia Lezsnyava kapta. A fiatal énekesnő magabiztos, bravúros énektechnikával szólaltatta meg szerepét, hihetetlen könnyedséggel pergetve a nehéz koloratúrákat. Mindeközben nagy gondot fordított figurája szélsőséges érzelmi világának bemutatására is szép pianókat, erőteljes, fúriaszerű kitörésekben megnyilvánuló fortékat produkálva.

Az est karmestere George Petrou volt, aki szépen kiemelte a zene patetikus jellegét, kiváló zenei hátteret biztosított a szereplők számára szélsőséges érzelmeik ábrázolásához is. A sokszínű zenekari hangzásból kiemelkedtek a fúvósok finom árnyalatai, amelyek olykor Mozartot jutatták eszünkbe.

Egy jól sikerült opera-előadásnak lehettünk szem- és fültanúi a Vígszínházban. Ezek után izgatottan várjuk, hogy a következő évben is lesz-e barokk opera előadás a Tavaszi Fesztivál programjai között.

Szlávik Dóra kritikája ugyanezen előadásról itt olvasható: Izgalmas felfedezés

Johann Adolph Hasse: Siroe, Perzsia királya

Barokk opera - félig szcenírozott előadásban

Siroe: Max Emanuel Cencic

Laodice: Júlia Lezsnyeva

Medarse: Mary-Ellen Nesi

Cosroe: Juan Sancho

Emira: Roxana Constantinescu

Arasse: Lauren Snouffer

Jelmez: Bruno de Lavenere

Világítás: David Debrinay

Video: Étienne Guiol

A rendező munkatársa: Angela Saroglou

Közreműködik: Armonia Atenea Zenekar

Vezényel: George Petrou

Rendező: Max Emanuel Cencic

2015. április 18.

Vígszínház

Budapesti Tavaszi Fesztivál

Fotó: Felvégi Andrea