1956-ban Svédországba nevelőszülőkhöz kerülő kisfiú, a Lipótmezőre bezárt, önmagát amerikai kémként feljelentő hithű kommunista nő - csak két figyelemfelkeltő motívum mindabból, amit Schein Gábor előkészületben lévő regényéről elmondott. A történet - mint a múltba visszatekintő szépirodalmi alkotások manapság oly gyakran - nyomozáson alapul, a szereplők saját élettörténetüket, ezáltal saját identitásukat igyekeznek felgöngyölíteni és kitapogatni. 

Szilágyi Zsófia szerint mindez rengeteg kérdést felvet, például, hogy csak egy történetünk van-e? Vagy hogy annak szakadásmentessége lehetséges-e? Schein szerint nem lehetséges, és ez összefügg a térség történelmének töréseivel is, így nem is csupán egyéni, személyes mentális szakadásokról, de ha úgy veszük, a műben magáról a magyar történelem őrületéről van szó. A történetben minden fiktív, egyedül az önfeljelentés 16 oldalas dokumentuma nem, az valóban egy a Lipótmezőről kikerült szöveg, ami köré aztán Schein a regényt építette. 

Bár a regényben elsősorban a belső terek - szobák, kávéházak - játszanak főbb szerepet, például Stockholmban olyan helyszínek, melyeket Schein maga is jól ismer, megkerülhetetlen Budapest, a szakadásokat szintén magán viselő város szerepe. Egyrészt mivel Schein korábbi írásaiban - elsősorban verseiben - is fontos szerepet kap identitás és város viszonya, másrészt mivel a kötetet a tervek szerint Szőcs Petra fotói illusztrálják majd. Ezek az alkotások azonban nem az egyes jelenetek képi dokumentációs hitelesítői, mondván itt és itt történt az, amiről épp szó van a regényben, hanem asszociációk, amelyek inkább továbbviszik az olvasót a regényen túlra, mindennapi budapesti valóságunkba. 

A regény az írói szándék szerint abban az értelemben is közép-európai, hogy ebből a nézőpontból tekint egész Európára, és ebből az aspektusból fogalmazódik meg a kérdés  is, hogy a politikai egységen túl vajon mentálisan is egységes-e a kontinens. Szilágyi Zsófia szerint ezáltal a Svéd Sándor Iván műveivel rokonítható, egy aprócska - vagy talán nem is annyira aprócska - különbséggel, hogy míg Sándor Iván regényei esetében erős és határozott az európaiság-tudat, addig Schein kételyekkel telve, megkérdőjelezve ábrázolja azt. 

Másik rokonítható alkotó Szilágyi Zsófia szerint Füst Milán, főleg az identitáskeresés, a különféle  szerepproblémák miatt. No meg persze azért is, mert irodalomtörténészként Schein éppen vele foglalkozik intenzíven. Füst nem csak hétköznapi értelemben véve volt kellemetlen figura, de irodalomtörténeti szempontból is, pályája révén több beidegződést, az irodalomtörténet látszólag egyértelmű jelenségeit és folyamatait át lehet gondolni.

Az irodalmároknak amúgy is sok újragondolnivalójuk akad, ilyen például a szegénységhez és  általában a  társadalmi problémákhoz való viszony. A beszélgetés itt részint arra a belső szakmai problémára fókuszált, hogy a magyar irodalomtudomány a 80-as és 90-es években éppen olyan elméletek köré szerveződött, amelyek már első nyugat-európai teoreikusai esetében is  leginkább arra szolgáltak, hogy ne kelljen szembenézniük múltjukkal és saját maguk  társadalmi felelősségével. Másrészről viszont Schein kritikával illeti azt a módot is, ahogyan manapság mégis a társadalmi problémák felé fordulnak a irodalmárok.

A beszélgetés egy korábbi szakaszában már esett arról szó, hogy Schein nem igazán tartja magát extrovertált embernek, ami ebből mégis megtalálható benne, az kiteljesedik az egyetemi tanári szerepben. Esernyők a Kossuth téren című esszékötetét is hasonló szemszögből értelmezi: alapvetően igyekszik magát mindig meggyőzni, hogy nem az ő dolga nyilvánosan véleményt formálni, másrészről viszont van az a pont, pillanat, helyzet, amikor úgy érzi, mégiscsak meg kell szólalnia. Akaratlanul is visszautalt a program elején a  személyes emlékezet megbízhatatlanságával kapcsolatos gondolatokra az, ahogy Schein elmesélte, az ő emlékezetében úgy él: 1989. október 23-án esett az eső, innen tehát a cím, miközben a valóságban verőfényes napsütés volt. A kötetben a politikumot, vagyis a köz ügyeit, a közös ügyeket az esztétikum felől közelíti meg. 

A beszélgetés elején Szilágyi Zsófia úgy fogalmazott, elsősorban a jelenre és a jövőre szeretne koncentrálni, az est végén azonban szóba került a közelmúlt és Schein Gábor betegsége is. A beszélgetőpartner onnan közelített a témához, hogy irodalmárként szinte evidens, ha egy költő daganatos betegségben szenved, ír róla, de vajon mennyire evidens ez költőként, belülről átélve. Schein arról beszélt, hogy nem volt szándéka semmiféle "betegségem története" típusú szöveg létrehozása, másrészről azonban, akinek létformája a világ és önmaga érzékelésének versekbe írása, megfogalmazza ezzel kapcsolatos tapasztalatait, érzéseit is. 

Az est végén ezekből az utóbbi időszakban született versekből is hallhattak az érdeklődők részleteket. 

Fotó: Zagyi Tibor