PRAE.HU: Legalább másfél órán keresztül tartott a dedikálás. Mi lehet ennek az elsöprő sikernek az oka?

Nem is tudom… Őszintén szólva nem akarnék most úgy tenni, mintha ez állandóan így lenne, még Németországban sincs ennyi ember a dedikálásaimnál. Azt hiszem, Magyarországon emellett kiválóan működik magának a dedikálásnak a kultúrája is, az emberek szeretik a könyveket. Ennek ellenére én magam is meglepődtem, még fele ennyi emberre sem számítottam. Teljesen le vagyok nyűgözve, nem tudom mivel magyarázni ezt.

PRAE.HU: Számít-e az író-olvasó találkozás sikerességénél a marketing? Játszik-e egyáltalán valamilyen szerepet a marketing egy író esetében?

Van valamilyen szerepe, igen, de ezt akár el is lehet hagyni. Már voltam korábban, 2003-ban Magyarországon, akkor az Én és Kaminski című könyvemmel, ami egy nagyon kicsi kiadónál jelent meg, de tulajdonképpen nem is nagyon szerveztünk semmit, egyszerűen csak itt voltak a könyveim, és rengeteg ember olvasta is ezeket. Tehát marketing nélkül is működött minden. És ha körbenézünk itt a könyvfesztiválon is: hatalmas embertömeg és kavarodás...!

Ma délelőtt éppen Kertész Imrénél voltam látogatóban, ami önmagában is már egy érdekes átmenet volt, az egészen csendes lakásból eljönni ide, a rengeteg ember és történés közepébe. Mégiscsak arra kellett gondolnom, hogy végső soron a legnagyobb irodalom nem itt van, hanem ott. Itt minden a könyvekről szól, mégis az igazán nagy irodalom ott van, ahonnan éppen eljöttem. Így tehát ez mind nagyon szép, és sokat segíthet akár a könyvek észrevételében, de mindez végül mégsem számít fontosnak.

PRAE.HU: Jonathan Franzen volt a könyvfesztivál díszvendég-írója. Ha jól tudom, jó kapcsolatban van vele. Kihat ez a barátság az Ön írói munkájára is?

Természetesen, nagyon erősen. Amikor Franzen Berlinben megkapta a Die Welt irodalmi díját, köszöntő beszédemben is meséltem erről. Akkor kezdtem bele egy nagyon bonyolult, különösen experimentális és némileg steril regénybe, amivel egyszerűen nem jutottam tovább. Akkor olvastam Franzen egy esszéjét, nem a híres Harper’s-esszét a „Status novel” és „Contract novel” fogalmáról, hanem a „Gaddis, Mr. Difficult” címűt, amiben leírja az ő lelkesedését és aztán csalódását az avantgárd irodalommal kapcsolatban. A cikk akkor még meg sem jelent könyv formájában, csak a New Yorkerben, és amikor elolvastam, pontosan a legjobb pillanatban szólított meg, azzal a problémával, amivel éppen küzdöttem. Alapvetően nem azt mondta ez az esszé, hogy felejts el mindent, ami avantgárd, és írj újra úgy, mint Tolsztoj. Azt fogalmazza meg inkább, hogy valaki, mint Gaddis, hogyan alakul át egyre inkább feladva az olvasót, és az érdekes és követhető szereplő személyének ötletét. Ez annyira alapvetően rázott meg, hogy a saját projektemet sem tudtam folytatni.

Csak aztán olvastam a Corrections-t (magyarul Javítások, Bart István fordításában – a szerk.) , úgymond próbaként: Mit tesz az az ember, aki maga is ezt vallja. És a regény pontosan valóra váltotta ezt az elvet. A Corrections nem csak egyszerűen úgy lett megírva, mintha soha nem is létezett volna avantgárd. Az elbeszélés a szereplőkön – mint például Gaddisen – keresztül az avantgárd eszközeivel és elbeszélői technikáival valósul meg. Ez tulajdonképpen a szereplők visszanyerése, de annak alapján, amit az avantgárd nekünk korábban adott. Ez a jövő, így kellene írni. Nem úgy, hogy ezt az ember utána csinálja, hanem úgy, hogy megtalálja a saját útját… Ezért feladtam azt a regényemet, amit akkor elkezdtem, és ehelyett írtam egy másikat, ami az Én és Kaminski címet kapta, ami aztán tényleg a szereplőkről szólt. Akkor még személyesen nem is ismertem Franzent, de elmondhatom, hogy mindenképpen iránymutató volt számomra. Ezt később el is meséltem neki, mert fontosnak tartom, hogy erről ő is tudjon. Az ember ugye megírja ezeket az esszéket, és aztán sokszor nem is tud arról, hogy érdekel-e egyáltalán valakit. Persze mindig van azért olyan, akinek mégiscsak fontosak ezek.

PRAE.HU: Fontos tehát a kritika is ezeknél az esszéknél?

Én úgy gondolom, hogy különösen fontos. Az elbeszélt irodalmon végső soron nem nagyon lehet vitatkozni, legfeljebb annyit mondhat az ember, hogy tetszik, nem tetszik, hatott rám vagy éppen nem. Az a szép az esszékben, hogy sokkal jobban lehet róluk tartalmilag beszélni. Kimondható, hogy igazad volt vagy nem volt igazad, és senki sem sértődik meg. Mert ha azt mondja valaki, hogy nem szeretem a karaktereidet, vagy azt, ahogyan írsz, mert nem érdekes – ez elég sértő. Ha viszont ötletekről és véleményekről van szó – ha valaki azt mondja: itt és itt igazad volt, itt pedig úgy gondolom, nem – akkor van ellenérv, ami nem sértés. Ezért írok recenziókat is. Sokkal szebbnek tartom a non-fictionről készült recenziókat, hiszen sokkal könnyebben képes az ember a non-fiction könyvekről beszélni. Egy non-fiction könyvről készült recenzióból annyi mindent meg lehet tudni, hogy sokszor egyáltalán nem is kell elolvasni hozzá magát a könyvet.

A művészet mindig magába foglalja az irracionalitást. Végül is nem bizonyítható, hogy egy regény mitől jó vagy rossz. Ez esszék és szakkönyvek esetében teljesen hiányzik, hiszen ezek érvelnek, és az érvekről beszélni lehet. Adatokat hordoznak, amiket tovább lehet adni. Van ebben a tárgyilagosságban egyfajta szépség.

PRAE.HU: Köztudott, hogy Jonathan Franzen mennyire ódzkodik az számítástechnika lehetőségeitől, amikor ír. Mi az Ön írói technikája, hogyan dolgozik?

Nos, én nem vagyok annyira fegyelmezett, mint Jonathan. Ő reggeltől estig egy elsötétített szobában ül… Amikor meglátogatott a berlini lakásunkban, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Spreere, odaállítottam neki egy íróasztalt az ablakhoz, ami viszont egyáltalán nem tetszett neki. Végül aztán a segítségemmel ténylegesen áttettük az íróasztalt a tároló helyiségbe, ahol a használatlan székek mellett végül az ő íróasztala is helyet kapott. Ő ott akart dolgozni, hogy a kilátás ne vonja el a munkától…

Nagyon csodálom ezt, de azért én valószínűleg mindig az ablaknál ülnék, hogy túlontúl sok időt eltölthessek a bámészkodással. De én is valóban problémásnak tartok egy olyan számítógépet, ami rendelkezik internetkapcsolattal, a munkától való eltérítés miatt. Ezért visszaálltam arra, hogy megint kézzel írjak, töltőtollal, ami hihetetlenül megerősíti a koncentrálást. Egy darab papíron, amire az ember ír, nem lehet emaileket nézegetni, vagy mindig valaminek utánanézni a wikipedián. Tényleg csak javasolni tudom mindenkinek. Rádöbbenti az embert arra, mennyi koncentrációs képességét pazarolja a számítógépre, ahol valamire mindig rá kell keresni. Van egy Freedom nevezetű program, amit sok szerző is használ. Tíz dollárért megvehető, be lehet állítani, mennyi ideig ne lehessen az internetet használni, így szándékosan le lehet zárni az internetet az előre meghatározott időre. Ezt is jónak találom, de kézzel írni még jobb. Ez ad még egy plusz érzést… „Író” vagyok, I’m a „writer”, I’m „writing”…

PRAE.HU: „Detecting humor is not our strong side” – a humor felismerése nem erősségünk, említette egyszer korábban. A németeknek talán nincsen humorérzékük?

Sokan egyből azt mondanák, hogy igen, a németeknek nincs humoruk, ami nem igaz.

PRAE.HU: Magyarországon mindenesetre ez többnyire szintén így terjedt el, ami sokkal inkább talán egy sztereotípia…

Így van. Sok nagyon jó humorú író van Németroszágban. Számomra Max Gold a legviccesebb író, olyan, mint David Sedaris, csak még sokkal jobb is, szerintem. Vagy Sven Regener, akinek őrületesen vicces humora van, szintén nagyszerű szerző. A probléma a németek humorhoz való viszonyulása, ami kissé érzékeny. Ha a németek nevetnek, mindig olyan érzésük van, mintha valami illetlen dolgot tennének, és szégyellniük kéne magukat. Ez a német protestantizmusból eredeztethető, a protestáns tradícióból. Ami igazán fontos, az mélységesen komoly. Mint hagyományt el lehet ezt fogadni. A német irodalomban nem volt Voltaire-hez hasonló író. Tulajdonképpen nem arról van szó, hogy a németek buták lennének felismerni, ha valami vicces, de ha valami számottevő irodalomként jelenik meg, egyáltalán nem is akarják, hogy az vicces legyen. És ha nevetnek valamin, akkor nem is akarják, hogy az számottevő irodalom legyen. Inkább arról van tehát szó, hogy fel kell ismerni ezt a furcsa-érzékeny viszonyt az irodalomhoz, ami persze sajnálatos, de valószínűleg egyhamar nem is fog változni…

PRAE.HU: Ezzel ellentétben a német filozófia az élen jár. Van hatása a német filozófusoknak az Ön műveiben?

A filozófiát nagyon fontosnak tartom, ahogyan a német filozófiai hagyományokat is. Újra és újra elképedek, amikor olyan angolszász filozófusokról hallok, akik ténylegesen nem olvastak Kantot és Hegelt, mondván, hogy ez kontinentális, nem érdekes. Abszolút nevetségesnek tartom, ha valaki úgy nevezi magát filozófusnak, hogy nem olvasott Kantot. Számomra Kant egy hihetetlenül nehéz szerző, az egyetem alatt sokat olvastam őt, viszont Kant olyan, aki az életben, az élet nehéz döntéseiben vagy bizonyos dolgok megértésében sok esetben megmutatja az irányt. Sokan szeretnek különbséget tenni az irodalomban: Irodalom, ami az életből ered, és irodalom, ami ötletekből, az ember fejében. Rettenetesen nagy klisé. Nincsenek ötletek élet nélkül, viszont vannak olyan ötletek, amelyek hihetetlenül életszerűek tudnak lenni. Mindig is fontos volt nekem a filozófia és a filozófiai problémafelvetések, paradoxonok az írás során. Az egyik legrégebbi antik paradoxon, amit az éppen készülő könyvembe is beépítettem, a következő: Az ember leszór egy halom gabonaszemet a földre, majd mindig elvesz egy kisebb halmot belőle. Mikor szűnik meg a halom halomnak lenni? Nincs olyan mag, ahol megszűnne a halom halomnak lenni, de egyszer csak meg kell szűnnie. De mikor? Na igen, az első pillanatban azt mondja az ember, hogy milyen parttalan kérdés ez… De aztán, ahogy egyre többet gondolkozik rajta, mégis belegabalyodik az ember. A kérdés máig nincs megoldva, utánanéztem, könyvek szólnak erről a kérdésről, professzionális filozófusoktól, és a probléma még mindig aktuális.

PRAE.HU: Mennyiben lehet az íróra filozófusként tekinteni? Milyen a kapcsolat irodalom és filozófia között?

Van kapcsolat a kettő között, de alapvetően különböznek egymástól. A regény használhatja a filozófiát, elmondhat egy olyan történetet, amiben filozófiai kérdések merülnek fel, de filozófusként nem lehet regényt írni. Ez a filozófiai regény műfaja lenne, amikor a szerző egy tézis bizonyítására ír regényt. Ez azonban majdnem soha nem működik, tulajdonképpen csak Voltaire Candide című regényét említhetem, máshol egyáltalán nem találkoztam ilyennel. Ennek ellenére az egyik segítheti a másikat, hathat a másikra. Hiszen a filozófia alapvetően nem más, mint a világ problémáival való foglalkozás. Ebből kifolyólag ez olyan, ami minden embernek, annak minden tevékenységében segíthet. Kant akár egy mérnöknek vagy egy autószerelőnek is hasznára válhat. Az élet mindenki számára érthetőbb lenne, ha az ember foglalkozna a nagy filozófusokkal, így természetesen ez az író esetében is igaz.

PRAE.HU: „Az ember a történelem foglya” – mondta szintén egy korábbi beszélgetés során. Mi rejlik a kijelentés mögött?

Arra utaltam, hogy – ha az ember történelmi regényeket ír és a történelemmel foglalkozik – hamar feltűnik, mennyire be vagyunk zárva a történelembe, a történelmi perspektívába. És ott van még részben az igazságtalanság is. Az emberiség néhány legnagyobb alakja, sőt, a legtöbbjük olyan korban éltek, amikor még nem létezett antibiotikum. Mekkora pimaszság, ha jobban belegondolunk! Ma minden idióta, aki megbetegszik, kaphat antibiotikumot, de Johann Sebastian Bach nem kapott… Van ebben valami hihetetlen igazságtalanság. A mi életünk sokkal-sokkal jobb, talán csak akkor nem, ha az ember egy háborús országban él, mint mondjuk Libéria, de nekünk Európában vagy az USA-ban, de Dél-Amerikában, sőt még Afrika legtöbb részén is sokkal jobb a helyzetünk, mint amilyen a középkorban vagy a kora-újkorban volt. Elképesztő fejlődés zajlott le a világban. Az igazságtalanság tehát abban rejlik, hogy néhány ember egyszerűen túl korán élt. Ez az igazságtalanság viszont alapvetően hozzátartozik az emberi léthez.

Fotó: Bach Máté