Kjell Westö Finnországban élő svéd nyelven író szerző Ahol egykor jártunk című regényében (Papolczy Péter ford.) Helsinki (illetve ez esetben fontos megemlíteni a svéd nevet is, Helsingfors) huszadik századi történetének első fele elevenedik meg. A városregényének is beillő könyv egy olyan időszakba kalauzolja olvasóit, amikor a finnországi svéd kisebbség még elkülönülten élt a többségtől. Volt saját svéd nemzeti színházuk, sajtójuk, saját burzsoáziájuk. Szerepe van a történetben az 1. világháborúnak is: ahogyan Európa jelentős részében, úgy Finnországban is egyfajta apokalipszist jelentett, emelte ki méltatásában Dalos György, a könyv utószavának szerzője. A regényben egy furcsa elidegenítő effektus is életbe lép, mivel a finnekről szól, de nem finn szemszögből. A családtörténeti jelleg pedig egyfajta metaforaként is működhet a szövegben. 

A szerzőtől megtudhattuk, hogy bár korábban gyakoribbak voltak az ilyen esetek, manapság csak évente körülbelül 5-6 finnországi svéd szerző van olyan privilegizált helyzetben, hogy könyve Svédországban is megjelenik. Eltávolodott egymástól a svédországi és a finnországi svéd irodalmi élet, a legszignifikánsabb különbség, hogy a múltról szóló történetekbe, jobban ismerve a történelmet, a finnországiak jobban bevonódnak, és ezzel összefüggésben jórészt két táborra (jobb vagy baloldali) oszlanak, míg a svédországiak számára egy ilyen regény egyszerűen csak egy regény. Helsinkiben persze ma már nincsen különbség finn és svéd életmód között, és senki sem kéri az ott élőket, döntsék el, melyik nemzeti indentitást is vallják magukénak. 

A finn és svéd kapcsolatokkal ellentétes utat jár be a szlovák magyar viszony, legalább is Pavol Rankov szerint. A magyar nyelven 2011-ben Szeptember elsején (vagy máskor) címmel megjelent Európai Irodalmi Díjas (2009) regénye (Mészáros Tünde ford.) is abból az indíttatásból született, hogy édesapja elbeszélései alapján a 2. világháború előtt egy olyan kis városban, mint Léva még nem tartotta szigorúan nyilván a közösség, ki számít magyarnak, ki számít szlováknak. A kommunizmus, illetve pontosabban a proletár internacionalizmus, majd a globalizmus évtizedei után most viszont már igenis számít. Szerinte ez irracionális és logikátlan, főleg a 21. században, ezért is szerette volna a jelenséget önmagában is tisztázni. 

Veronika Šikulová Menettéri című regényéről (Mészáros Tünde ford.) Závada Pál beszélt az érdeklődőknek. Egy erőteljesen önéletrajzi ihletésű könyvről van szó, Šikulová felmenői magyarok, édesapja pedig ismert szlovák író, így nem csak egy apafigurával, de annak foglalkozásával, vagyis az emiatt ráháruló teherrel is meg kellett birkóznia. Závada számára különösen érdekes volt, hogy nem ugyanarról a nyelvhasználati stratégiáról van szó ebben az esetben, ahogyan ő keveri a magyar és egy archaikus szlovák nyelvet, hanem csupán dallam, hangzás alapján megjegyzett kifejezések kerültek a szövegbe. Šikulová ugyanis - bár érdeklődik a magyar kultúra iránt - nem beszél magyarul. 

A regényben a nők kapják a főszerepet, az apák vagy elhunytak vagy távol vannak, illetve a nagyapa figurája is olyan, aki iránt egyfajta elérhetetlen vágyakozás mutatkozik meg. Amúgy is a történet inkább valamiféle nosztalgikus lelki viszony egy nagy többnyelvű és többnemzetiségű közös múlthoz. 

Ilyen témák esetében természetesen kihagyhatatlan a beszélgetésből a múltfeldolgozás problémája és felelőssége. Csordás Gábor arra figyelmeztetett, hogy ezek a problémák alapvetően mindig interetnikusak, Závada Pál szerint pedig nem a mások hibáztatása, hanem saját felelősségünk és szégyenünk kitapogatása lenne a lényeg. S hogy mennyire bonyolult is e téren a helyzet közép-Európában, bizonyítja Pavol Rankov regényének egykori fogadtatása is: bár az írónak messzemenőleg nem volt ilyen célja a regénnyel, a szlovák nacionalista pártokhoz köthető lapok recenzióiban megdicsérték, hogy könyvével rámutatott arra, milyen nacionalisták is a magyarok.