Nyilván az is közrejátszott ebben, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik eseményéről volt szó, ám ahogy füleltem, alig-alig hallottam idegen ajkú beszédet, az arcok ismerősnek tűntek, ugyanakkor a terem zsúfolásig megtelt, oda több ember már aligha fért volna be.

Persze magamnak sem árt megindokolni, hogy miért éppen az ő műsorára ültem be a számos kiváló előadás közül: ahogy mondtam, bolondulok a cselló hangjáért, s kíváncsi voltam arra, hogy az ifjú zenész mit képes másfél óra alatt kihozni magából – ahogy természetesen megvan bennem a kellő mazochizmus is, hogy képes legyek másfél órán át csupán egy nem kifejezetten többszólamú hangszer hangját hallgatni, ami egyetlen szerző műveit játssza. Most azt látom, hogy merészségemmel egyáltalán nem vagyok egyedül.

Az előadás kezdete egy kissé szokatlan volt: a fények kihunytak, teljes sötétség lepte be a színpadot és a nézőteret, majd egyszer csak egy halovány, szinte holdfényszerű fénysugár ködében egy hangszere mögött kuporgó alakra lehettünk figyelmesek és indult a zene, a játék.

Nem vagyok különösebb Bach-szakértő, annyit azonban tudok – még gitáros korszakomból –, hogy nem csak csembaló és zenekari művei nagyszerűek (és máig meghatározóak), a húros hangszeresek számára is felállította a normát (gitár átiratokban találkoztam a műveivel és elég nagy technikai jártasságot követel meg az előadásuk).

Mondom, hallottam már Rohmann Dittát játszani, és akkor is felfigyeltem tudására. Ugyanakkor már korára való tekintettel is azt gondoltam, hogy elég nagy merészség tőle legnagyobb nemzetközi fesztiválunkon szólókoncertet adni. Úgy vélem, hogy a szokatlan megoldás, mármint hogy a sötétség leple alatt jön be a színpadra, részben ezt a nehéz helyzetet könnyítette meg számára.

Ugyan a terem szélén, de nagyjából a felénél ültem, egyébként pedig meglehetősen nagy térről van szó, hogy egyetlen „apró” hangszer behangosítsa, ám hallottam már elég zseniális csellistát ahhoz, hogy határozottan úgy érezzem, Ditta túlságosan is halkan játszik.

Ahogy korábban is, most is tetszett a játéka, ám így, ilyen magas piedesztálra emelve azt éreztem, hogy bár minden nagyszerű, közel tökéletes, egyetlen dolog hiányzik a dolog sikeréhez: hogy mindazt, amit csinál, a hatványára emelje.

Lehetett persze a kezdeti bizonytalanság műve, és persze a feladat komolysága: mert ez nem verseny, megmérettetés volt, hanem az érett művész magamutatása. A Bach-darab pedig rendkívül nehéz. Ugyan a cselló inkább (bár nem szükségképpen) egyszólamú hangszer, ám Bach mestere volt a pszeudo-polifóniának. Ez a műve rendkívül gyors futamokat tartalmaz hihetetlen hangkészlettel, időnként húr-kettőzésekkel (kétszólamúság), a futamok kezdő és végpontjai pedig többnyire hangsúlyosak, azaz az utolsó (és első) hanglépései egyben egy-egy újabb szólamot jelölnek ki. Ráadásul a futamokban a vonókezeléssel kell játszani, amitől mintha magas hang kiemelést (vagy mélyszűrést) kapna a szólam, szóval nem csak több szólamban csendül fel a darab, hanem a hangszínek olyan változatosságával is, amelyet alig hinnénk el a közepes méretű testen és apró nyakon található négy húrról.

Nagyon jól játszott Rohmann Ditta, ez kétségtelen, ám ahogy a hangerő is hatványára emelve érte volna el (érdemi) klimaxát, úgy ezek az apró trükkök is alig észrevehetőek maradtak, csak az avatott fül fedezte fel őket. A zenész kiállásán is éreztem a bizonytalanságot: bár kétségtelenül minden apró nüanszot hozott, szinte még én, a hallgató is alig tudtam elhinni, hogy ez a törékeny lány képes rá (ahogy azt gondolom, ő se mindig volt teljesen biztos ebben).

A hangerőn túl erre értettem a hatványozást: a zenésznek szilárdan hinnie kell önmagában, hogyan is tudná másként elhitetni a nézőtéren ülőkkel, hogy itt maga a varázslat történik? Ami egyébként megtörtént, mert ahogy már említettem, minden apróságra ügyelve, gondosan, érzéssel és kiválóan hozta a szólamokat és hang-effekteket. Csakhogy ehhez a hallgatónak nagyon oda kellett figyelni, némi jóindulattal és bíztatással, mert különben elsikkadt volna az egész. Hatványára kellett volna emelnie a jelenlétét: a hangerőt, az apró trükköket, azt mondom hatványára emelni mindazt, ami már ott volt, csak az elsikkadás közelébe jutott.

Illetve volt egy apró kis gond a (vonó)effekttel, amit éles fülemnek köszönhetően meglehetősen tisztán és zavaróan hallottam: gyakorlatilag a félidő első három-négy tételébe beiktatódott egy-egy hang, ami nem illett oda: amikor a mély szűrés olyan szintre ér (gondolom ilyenkor nagyon erősen és laposan kell szorítani a vonót a húrokra), hogy az már szinte üveghang, nos ez az utolsó (néhány) hang valódi üveghangként szólalt meg. (Kissé durva hasonlatként azt említem kevésbé járatos hallgatóimnak, amikor a csellófutam utolsó hangja hirtelen nem csellóként, hanem üvegharangként szólal meg.)

Nem ismerem annyira Bach művét, hogy el tudjam dönteni, hogy ezeknek a hangoknak üveghangokként (flageolett), vagy egyszerűen csak hihetetlenül magas hangszínen kellene megszólalniuk, ám annyit bizonyosra veszek, hogy mindkét esetben nagyon ügyelnie kell a játékosnak arra, hogy ezek a különös hangok belesimuljanak a többi (szokványos) hangszínbe, márpedig itt ez egyik irányba sem történt meg.

Persze valószínű, hogy csak az én fülem ilyen érzékeny, mert egyébként tényleg rendkívül jól játszott a művésznő, ám én három-négy tételben is, egymás után hallottam egy-egy ilyen hangot: mint rövid mobil-csendülést a lágy csellófutamban. A hatványozás ebben az esetben azt jelenti, hogy az egyes hangok kidolgozására fordított energiát is (ad absurdum) hatványra kell emelnie. (Bár ez esetben nem kis túlzásnak érzem ezt, mert valóban rendkívül jól játszott, és a végtelenhez közelien nagy szám hatványa már alig valamivel több észlelésünkben, mint maga az alap – ám ez  az irracionális elvárás biztosan kiküszöbölné azt a néhány oda nem illő hangot.)

Egyébként a szünet közeledtével egyre hangosabb és tökéletesebb lett a játék, s ha jól emlékszem, a második félidő tételeiből már a fenti gikszerek is eltűntek. Egészében rendkívül ígéretes, jó koncert volt, amelynek a végén a meglehetősen számos közönség jogosan ünnepelte a fiatal művésznőt.

Én azonban az ígéretes szóba ragadtam. Mert azt világosan hallom és látom, hogy Rohmann Ditta kiváló Perényi Miklós tanítvány, és közel járunk ahhoz, hogy behozza mesterével szembeni hátrányát. Ám ehhez azt gondolom, hogy még hatványra kell emelnie művészetét: elsősorban hinnie – pontosabban ekkor már tudnia – kell azt, hogy képes minderre.

Amiért jó koncertnek éreztem jelenlegi előadását, az éppen azért volt, mert véges-végig éreztem azt, hogy képes rá. Képes a lehetetlenre: egyetlen, apró hangszer hangjával betölteni egy hatalmas előadótermet, ugyan viszonylag korlátozott szólamszámban, ám valódi polifóniát játszani a hangszínek olyan változatosságával, amilyenre egyetlen valóban, igazán polifon hangszer sem képes. És még az utolsó, talán legnagyobb lehetetlenséget említem: hogy bemelegítés nélkül, az elsőtől a legutolsó pillanatig egyenlő hőfokon (és energiaszinten) zenéljen.

Ahogy azt fentebb említettem, én elhittem neki ezen a koncerten, hogy minderre képes, bár bizonyítékom alig volt rá. Csírájában, nyomában láttam-hallottam mindent: oda kellett figyelnem, tudni, hogy mire várok, szinte a zenésszel együtt belehallanom (és egyben kiemelnem) azt, ami lényeges: ott van, ám kissé elmaszatolva a többi hang között.

Minden ott volt, és világosan érződött az is, hogy Rohmann Ditta képes rá. Nem most, ám előtt-utóbb kétségtelenül, amikor magára talál és mindaz, ami már most is benne van, hatványozottan tör elő belőle.

Addig várok, mert megéri. Már most hallom azt, amiért majd annyira megéri. (Valahol belül, a belső hallásomban.) És élvezem a koncertjeit, mert addig is jól játszik, jó műsorokat ad le. S hogy mi lesz a vége, azt nem írom le, mert eljön, és akkor inkább hallani (és nézni) érdemes, nem írni róla…

A műsoron:

Johann Sebastian Bach: Szvitek szólócsellóra

G-dúr szvít, No. 1, BWV 1007

I. Prelude

II. Allemande

III. Courante

IV. Sarabande

V. Menuet 1 & 2

VI. Gigue

C-dúr szvit, No. 3, BWV 1009

I. Prelude

II. Allemande

III. Courante

IV. Sarabande

V. Bourrée 1 & 2

VI. Gigue

szünet

c-moll szvit, No. 5, BWV 1011

I. Prelude

II. Allemande

III. Courante

IV. Sarabande

V. Gavotte 1 & 2

VI. Gigue

„Bach szvitjei – írta Rohmann Ditta közelmúltban megjelent CD-jének kísérőfüzetében – egy csellista számára olyanok, mint a mindennapi kenyér: tizenévesen megoldandó zenei és technikai feladatként szembesül velük, az érett művésznek pedig a legnagyobb kihívást jelentő, csodálatosan szokszínű és mindig más-más jelentésréteget felmutató előadási darabok, amelyek egy egész emberöltő alatt sem fedik fel minden titkukat.”

A csellószvitek szerzői kézirata nem maradt fenn, csupán négy másolat. „A zeneszerzői intenció – folytatja Rohmann Ditta – nincs kőbe vésve, és a korabeli írásmód törvényszerűségeinek ismeretében – legnagyobb örömömre – viszonylag szabadon értelmezhető a zenei anyag. Az akkori lejegyzésmód egyik sajátos és fontos elve ugyanis egyes zenei elemek (artikuláció, díszítések) kiíratlan, ám az előadótól elvárt, improvizált megvalósítása volt.”

Az általánosan ismert másolatok (Anna Magdalena Bach másolata, J.P. Kellner másolata, valamint további két, ismeretlen kopista kezétől származó másolat) vagy Bach kézirata, vagy a legkorábbinak tekinthető Anna Magdalena-féle verzió alapján készültek. Az előadónak érdemes minél több forrást megismernie, hogy kialakíthassa a maga előadói változatát. „A c-moll szvit különlegessége többek között az, hogy van egy Bach kéziratában fennmaradt lantváltozata. Ez számomra több szempontból is egyenrangú forrás. […] Azonnal szembetűnő a kétszólamú jegyzésmód. Mivel szólóművekről van szó, esetenként abba a csapdába is eshet az előadó, hogy egyszólamú zeneként olvassa és játssza őket. Én azonban szeretném feltárni a szvitekben hol nyíltan, hol rejtetten előforduló többszólamúságot. (Mi sem jobb példa erre, mint a kettős témájú fúga a c-moll prelúdiumban, ami Bach billentyűs műveiben is ritkaság.) A c-moll szvit lantváltozata megoldókulcs lehet a többi szvithez is: ahol nincsenek basszushangok, ott is állandóan jelen van egy vagy két több másik képzeletbeli szólam és harmóniák.”

Rohmann Ditta

A budapesti születésű Rohmann Ditta hétéves kora óta csllózik. Tanulmányait a budapesti és a bázeli zeneakadémián végezte Perényi Miklósnál és Ivan Monighettinél, ám Rohmann Imre, Nagy Péter, Rados Ferenc, Schiff András, Steven Isserlis, Jean-Guihen Queyras és Boris Pergamenscsikov hatása is meghatározó volt számára. Pályafutása során számos sikert ért el, ezek közül a 2012-ben elnyert lipcsei Bach-verseny díjaira a legbüszkébb. Koncertezett világszerte neves együttesekkel, két évig a zürichi operában játszott, szólistaként fellépett a zenekarokkal, jelentős zeneszerzőkkel dolgozott együtt, többek között Szofi Gubajdulinával és Eötvös Péterrel.

Repertoárja a reneszánsztól a mai zenéig ível. Férjével, Fassang László orgonaművésszel gyakran lépnek fel új repertoárt teremtve átiratok és improvizációk segítségével. Számos lemezfelvétele közül kiemelkednek a Hungarotonnál nemrég megjelent J.S. Bach-szólószvit lemezek.

Fellépései mellett kiemelt jelentőségű számára a tanítás. 2009 és 2013 között a Debreceni Egyetemen tanított, rendszeresen tart mesterkurzusokat országszerte. Munkásságát Junior Prima- és Artisjus-díjjal is kitüntették.