Az olyan adatokból, mint például hogy a kiállítás történetének eddig 16 millió látogatója volt, nyilván azt gondoljuk, hogy a Millenárisról boldog-boldogtalan elégedetten távozik.

Hogy ez a valóban nagy igény (a Csodák Palotája titanicos kivitelével) hiú ábránd, már az is igencsak bosszanthatja a mogorvább látogatót. Nem tűnik ez olyannyira hiúnak, a nagy erejű reklámkampányon túl a kiállítás honlapjának ígéreteit szem előtt tartva sem. Az viszont tény, hogy ritka, mint a fehér holló, egy-egy ilyen kiállítás – rendben, ne várjuk tehát épp a Titanictól (grandiózus számok a kiállítás történetéből ide vagy oda), hogy egymaga lekörözze az elmúlt évtized tárlattermését.

Az azonban elvárható volna, hogy ha néhány üzletember be tud rendezni úgy egy szórakozóhelyet, hogy a vendég azt higgye, pár száz évet és pár ezer mérföldet repült az időben és a térben, egyenest a Vadnyugatig (a budapesti Wigwam), vagy úgy, hogy az egész egy vadromantikus pályaudvarnak tűnjön (a hajdani fehérvári Bahnhof Club) – akkor több tucat profi kiállításszervező is el tudja hitetni a látogatóval, hogy a kiállítás helyén egy kikötőből száll fel a hajóra, ahol a tengeribetegség is nyilván csak a kedvező időjárás miatt nem jön elő. Ez viszont a legnagyobb jóindulattal is csak félig-meddig igaz a Millenáris Fogadó jó ötletekkel ugyan büszkélkedhető, de azokat csak egész minimálisan kihasználó Titanic-tárlatára.

Mert nincs rosszul összerakva a kiállítás – csak nem elég jól. Ha (mondjuk) az Alfred Sisley-életművet akarnák bemutatni, biztosan lenyűgözve lépnénk ki az ajtón, és valószínűleg helyben újra megvásárolnám a belépőt egy későbbi alkalomra. Ott mesteri volna a(z élet-) szakaszos elrendezés – itt: hajógyár, indulás, első osztály, harmadosztály, majd parancsnoki híd és a jéghegy −; ott a halk, és a hangulathoz valamelyest köthető zene is igazán különleges lenne, no meg elégnek éreznénk azt is, ha a vízparti tájat ábrázoló képeket bemutató terem kék lenne, az őszi erdőké meg sárgásbarna.

Itt viszont, ahol annyira adná magát az élethű berendezés, szinte fel sem tűnik, hogy a termek tematikusak (feltűnik, persze – de csak mert nem vagyunk hülyék. Miért nem egyértelmű anélkül, hogy elgondolkodnánk?), és csak akkor merjük elhinni, hogy a szobánként átlag fél utazóláda és postazsák hivatottak a hangulatot átadni, amikor már az ötödik teremben találkozunk a nem túl fantáziadús megoldással. Ráadásul ha netán nem jutott volna eszünkbe a megannyi Titanicban rejlő lehetőség és annak kihasználatlansága, még akkor is legkésőbb ott rádöbbenünk a szegényes megoldásokra, amikor végre egy korabeli hajókabin mását láthatjuk egy folyosóról nyílva – a folyosóra viszont már nem futotta. Itt is sima, egyszínű gipszkarton, még a tapétát sem sikerült modellezni. Hasonlóan szembesít a kellemetlen igazsággal, amikor megtudjuk: a kiállított jéghegy(ecske) – igen, egy újabb jó ötlet − nem tengervízből készült, így nem is olyan hideg, mint az „eredeti”, cserébe viszont nincs is jéghegy-alakja.

Pedig – hacsak nem tartozunk a bevezetőben másodikként említett csoportba, akik inkább bensőjükben élik meg a kiállítást, s ehhez bármilyen külső segítség jól jön – ebben lenne az erő, nem pedig a kiállított fadarabokban (csavarhúzónyél, állítólag) vagy étkészletekben. Persze, érdekes ez is – bár a kiállított távírógép működési elvét egy mondatból nehéz megérteni, s az üvegbúra mögötti, száz éve kibocsátott bankókkal is csak fél percig van el az érdeklődő −, de valljuk be, ennyiért ritkán fizet az ember – ráadásul lelkesen – több ezer forintot.



A süllyedés termébe érve a(z itt persze) jó értelemben manipulatív zene és szöveg (itt ugyanis hirtelen jelen időbe váltanak az eleddig múlt idejű magyarázatok) miatt valami bizsergést mégiscsak érzünk, mintha tényleg történne valami velünk, körülöttünk – éppen úgy, ahogy már a legelső teremben kéne, hogy érezzük. Jó ötlet az is (bár kissé morbid, de oda se neki), hogy megtudjuk, a jéghideg vízben leltük-e halálunkat 1912. április 14-én éjszaka, vagy megmenekültünk – pontosabban a bejáratnál kapott belépőkártyánkon szereplő egykori Titanic-utas, félestés alteregónk. Mindez viszont még mindig édeskevés ahhoz, hogy elégedetten távozzunk a Millenárisból – s hogy szégyenünkre ne érezzük azt, hogy nem ad sokkal többet a tárlat, mint Leo és Kate. Otthon, ingyen.

Millenáris Fogadó; nyitva: február 5-ig, minden nap 10-től 20 óráig.