A kérdésre, hogy Vladimir Nabokov orosz-e vagy amerikai, arra a konszenzusra jut a két irodalmár, hogy inkább „is-is, mint vagy-vagy”. A lényeg, hogy fontos kettős (sőt a francia miatt hármas) kulturális hovatartozása, elvégre ez megjelenik műveiben, s biztos, hogy angol nyelvhasználatát befolyásolja orosz háttere. A szójátékai is többnyelvűek, keveredik bennük az angol, orosz, német, francia, latin. Ettől, ahogy Hetényi kiemeli, gyakorlatilag lefordíthatatlan a nyelvi humora, a fordítónak tehát mindenképp valamilyen stratégiát kell választania. Azaz vagy kihagyja a szójátékot, vagy rosszul fordítja, vagy jól fordítja kockáztatva, hogy bizonyos regénybeli motívumok, utalások elvesznek, vagy lábjegyzeteli. Ez utóbbi mellett teszi le voksát Hetényi, sőt a hallgatóság is: „Tegye fel a kezét, akit elriasztana a sok lábjegyzet!” – szólt az összegyűltekhez, amire egyetlen kéz sem mozdult. M. Nagy hozzá is fűzi, hogy az orosz kiadásban például bőséges lábjegyzettel jelennek meg a Nabokov-művek, így szokatlan lehet az olvasó számára, hogy 30-50 oldalnyi magyarázatot kell olvasni ahhoz, hogy érthető legyen a mű maga. A ’90-es években az Európa is így adta ki, most azonban jegyzet nélkül jelennek meg a kötetek. Ennek az az oka, hogy így könnyebb kiadni a műveket, valamint az a felismerés, hogy naivitás azt hinni, hogy a jegyzetekkel minden megmagyarázható. Igaz, nem áll távol a módszer a szerzőtől sem, hiszen amikor lefordította az Anyegint, ő maga is telejegyzetelte.

Fiktív kérdés következik Hetényi Zsuzsától: mi lenne, ha Nabokov lenne a Könyvfesztivál díszvendége? M. Nagy azt állítja, hogy stresszes lenne, mert Nabokov híres arról, hogy nem lehet vele élő, spontán interjút készíteni („ha beszélni kell, olyan leszek, mint egy gyerek” – idézik a szerző önvallomását), persze a nagydíjat biztosan szívesen átvenné, és a laudációt is örömmel hallgatná. Hetényi megfigyelése szerint azonban mindez önimázsépítés, és a közönség biztosan élvezné, ha egy ilyen csodabogár lenne a rendezvény díszvendége.

Nagy kérdés, hogy az egész világra jellemző Nabokov-kultusz miért is nem alakult ki Magyarországon, ahol ahogy Hetényi említi, sokan még a nevével sincsenek teljesen tisztában. „Nabuccót fordítasz? Az jó!” – ütközik bele gyakran efféle reakciókba. A kultusz kérdéséhez szorosan kapcsolódik, hogy hogyan fogható meg a szerző különlegessége. Hiába idézi M. Nagy Martin Amist, aki szerint „Nabokov a szokásos írói eszközökkel él, csak éppen jobban, mint bárki más” – ettől még nem tudjuk, hogy mitől különleges, mondja M. Nagy. Szokás például a szerzőt erkölcstelennek gondolni, ám aki figyelmesen elolvassa önéletrajzát, megtudhatja, hogy a „világ legnormálisabb embere”. Erre felkapja fejét Hetényi, „vannak normális emberek?” – kérdezi. Ezután a saját meglátásaira tér ki: mint készülő Nabokov-regényösvényein című könyvében írja – mely az Ünnepi Könyvhéten fog megjelenni – épp a címben is megjelenő ösvényszerű szerkesztés teszi Nabokov narratíváját egyedivé, aki sohasem a főúton halad, hanem állandóan letér onnan, kalandozik. Hetényi monográfiája pedig elsőként tekinti át a teljes életművet, és az a célja, hogy feltérképezze azt az ívet, amely mentén az egyik Nabokov-regényből következik a másik. A kutatása során beigazolódott sejtése, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen sorrendben olvassuk Nabokov műveit, és nagyon sokat veszíthet, aki érett kori regény olvasásába kezd, mielőtt az időrendben korábbiakat elolvasta volna.

Hetényi a kultusz hiányának az egyik okát annak tartja, hogy későn jelent meg itthon a Nabokov-sorozat, mégiscsak a megírás után 80 évvel, ami a szovjetunióbeli cenzúrából is következik. M. Nagy pedig hozzáteszi, hogy bizony külföldön is hullámzott Nabokov népszerűsége, nem volt mindig a mostani reneszánsz érzékelhető, melyben új filmek is születnek, így a Lolitából és a Luzsin-védelemből (az utóbbira Hetényi grimasszal reagál). Illetve Jerofejev azt jósolta, hogy nem fogja mindig érdekelni az olvasókat Nabokov. Nem lett igaza. Az Európa Kiadó azonban megtett minden tőle telhetőt, nemcsak kiadja a teljes Nabokov-életművet annak ellenére, hogy tökéletesen látható volt már az elején, hogy csak a Lolita lesz nyereséges, hanem indított egy pályázatot is Nabokov és én címmel, melyre 10-15 oldalas Nabokovhoz kapcsolódó elbeszéléseket vár. Erre hetven pályamunka be is érkezett, és M. Nagy titkon azt reméli, hogy antológiát tudnak belőle kiadni.

Fotó: Bach Máté