Andy Weir tavalyi sci-fi bestsellersikere tulajonképpen ügyes vegyítése a túlélő (pl.: Robinson Crusoe) és az űrhajós drámáknak (pl. Apollo 13).  Az előbbi szempontjából teljesen mellékes, hogy a Marson járunk, mert Whatney épp úgy ragadhatott volna egy sivatagban, a tengeren, vagy egy szigeten. A hangsúly azon van, hogy találékonysága és leleményessége révén hogyan próbálja meg túlélni a túlélhetetlent. Az utóbbi szempontjából azonban már annál inkább nagy jelentősége van a helyszínnek, mivel a regény is ettől lett egyedülálló. Weir a tudomány és a technológia mai állását egy szélsőséges helyzetbe (a Marsra, és az űrbe) helyezte, és utána teljesen érthető módon leírta nekünk azokat a kémiai, fizikai és botanikai ismereteket, amik a szépirodalomtól többnyire idegen területek, és amiktől írtóztunk a középiskolában.

A marsi abból az alapfeltételezésből indul ki, hogy ami el tud romolni, az el is romlik. Marknak ezzel a tézissel kell felvennie a harcot újra és újra. Ha van elég víz, nincs elég étel. Ha sikerül ételt termeszteni, felrobban az egyik légzsilip. Ha sikerül megjavítani a légzsilipet, a rádió romlik el. És így tovább. Ha pedig hinni lehet a szerzőnek, a leírtak többsége a valóság realista lemodellezése, a könyvben olvasottak tudományos tapasztalatokon alapuló fikciók (hiszen ember még nem járt a Marson, így ennél aligha lehetne „igazabb”). Túlzásba csak a fináléban esünk, ám a remény éltetéséhez minél nagyobb reménytelenséget kell teremteni - ugyanakkor az itt történtek bármíly hihetetlenek is, elméletileg valóban lehetségesek.

A közérthetőségért a regény geek (tehát képregényeken, videójátékokon és filmtrilógiákon szocializálódott) főszereplője felel, aki teljesen közvetlenül osztja meg velünk az újabb és újabb bajokat, amiket amolyan MacGyver módjára meg kell oldania. Ennek a kettőségnek (vezetők, döntéshozók, zsenik, és geekek egy személyben) a vígjátéki irányába tolt fajtáját már ismrjtük (Big Bang Theory), Andy Weir a földhözragadtabb, realitább megközelítésben számít úttörőnek, mivel lényegében önmagából indul ki - Whatney bevallottan a szerző legjobb tulajdonságait vegyítő figura.

Éppen ebből adódnak a regény gyengeségei is, történetesen hogy Weir nem író, hanem inkább tudós szakember. A folyamatok körülményes leírásához nagyon ért, izgalmas újságírói publicisztikaként tökéletesen működnek, és közvetlen hangvételéből fakadóan még szórakoztatóak is. Weir azonban tudja, hogy ez önmagában kevés, ezért folyamatosan új nézőpontokat hoz be a történetbe. Az időzítésekre nem is lehet panasz (a szerző mindig azelött vált, hogy kezdene unalmassá válni a cselekmény), de ezeknek az alapos kidolgzásával adós marad.
A főszereplő anélkül is hiteles, hogy a szerző különösebben mélyre ásna vele kapcsolatban – ez a karakterből fakad. Weir azonban megpróbálkozik egy teljes űrkutató-tabló bemutatásával, a NASA űrhajós társaktól, a NASA felső- és középvezetőin keresztül egészen a NASA sajtósáig.

A „Whatney-mentőakció” viszont több pénzt, vakmerőséget és kockázatot jelent annál, mint hogy megelégedjünk az olyan egyszerű okokkal, mint az űrhajós kollégák nagy bűntudata és felelősségérzete. Érdekes meglátások persze így is akadnak (pl. a NASA különböző média megnyilvánulásai, vagy a kínai alku), de az emberi összefogásról szóló konklúzió kevésbé meggyőző, mint az emberi találékonyságról szóló tanmese - ugyanakkor kétségkívül szükséges. Ezekkel a szépséghibákkal együtt azonban a Marsi még így is az elmúlt évek leghangosabb sci-fi sikere – megérdemelten. Kíváncsian várjuk, hogy mit kezd Hollywood ezzel az okos koncepcióval, ami a könyv sajátja, és ami Hollywood blockbustereitől ma többnyire idegen – A marsiban ugyanis sokkal bonyolultabb dolgok történnek annál, mint hogy le kelljen nyomni egy piros gombot a földönkívüli űrhajók felrobbantásához.