Rettenetesen sokan vagyunk a Könyvtáros Klub ideiglenesen installált termében, olyannyira, hogy az állóhelyekért is komoly küzdelmet kell vívni, én épp egy úr nyakába szuszogok, miközben egy másik dohányszagát nyelem. Esterházy Péter pedig a mikrofonhiányt teszi szóvá, ami szokás szerint n szereplő esetén n-1, ráadásul (n-1)/2 ebből sípol, EP meg is jegyzi, hogy “ha ez végig kitart, annak van ugyan sportértéke, viszont nem oly szórakoztató”.

A sípolás megszűnte után Csordás megfogalmazza, hogy Esterházyban és Scheinben van valami közös, mégpedig, hogy mindkettejük írásaiban “az ördög a szavakban rejik”, a szavakon múlik minden. Esterházy azonban hozzáteszi, hogy mégis erős különbség közöttük, hogy neki publicisztikája, Scheinnek pedig politikai esszéi vannak, majd kiemeli, hogy Schein szövegeiben a szerző többszörös identitása igen jól kivehető, hiszen bennük egyszerre visszaköszön a költő és a tudós is. Megjegyzi még, hogy ezek igen lassú szövegek, annak ellenére, hogy először az ÉS-ben jelentek meg, ami nyilvánvalóan gyorsabb olvasást feltételeznek, viszont így, könyv formában ezek az írások végre “elértek hazájukba”.

“E szövegek szépsége a bonyolultságukban rejlik”, folytatja EP, “aki pedig ezt nem szereti, az menjen haza”, zárja rövidre, majd elmondja, hogy ezzel szemben vannak olyan szerzők, akik egyszerűnek mutatják magukat, például kollégája, Tolsztoj, aki viszonylag sikeresnek mondható.

Schein reagálva az előzőekre, elmondja, hogy jellemzően a nyelvben őrzött traumákkal nem nagyon tudunk mit kezdeni, majd ennek igazolására példaként hozza, hogy a nácik számos szó jelentését eltorzították, új jelentéssel ruházták fel, például az SS-tisztek Mensch-nek nevezték a kutyáikat. Ezt folytatva elmondja, hogy a szavak romlása sokkal gyorsabb, mint az azokról való beszéd, emiatt nem tudnak egymással viszonyba kerülni, csak az írás lassúsága által, ha “eltoljuk és megnézzük, hogyan is beszélünk”. Schein elmondja, hogy nála időnként előjönnek mondatok, amelyekre időt szán, hogy megvizsgálja őket és ezekből születnek az egyes írásai.

Esterházy szerint rendkívül érdekes, hogy Schein egy igen finom rasztert használ “annak a politikai izének a megfogalmazására, ami nem is olyan finom”, ráadásul ezek a szövegek nagyon sokáig aktuálisak is maradnak, hiszen az ország nem változik olyan gyorsan, mint a nyelvünk. Schein a történelmi idő e lassúságát az írás lassúságával hozza párhuzamba, majd rámutat arra, hogy a rendszerváltás óta egy utópiátlan világban élünk, így minden a jelenben történik és csak rövid időszakokra van rálátásunk, ami miatt nehezen látunk rá a lassan változó mintázatokat. Schein úgy gondolja, hogy ilyen szempontból az ő publicisztikája átmenet, hiszen egyszerre van benne jelen az aktuális állapotok gyorsasága, illetve az irodalom/az írás lassúsága.

Esterházy ezután egy másik témát dob fel, a nevetést, ami régen képes volt lerántani a fátylat a hamisságról, de ma már nem tudja ezt megtenni. Schein szerint ennek az az oka, hogy a rendszerváltás előtt a világ sokkal inkább transzparens volt, és lényegében mindössze két tudás állt egymással szemben, most azonban van a sokféleség, amiben a nevetés csak egyféle, de nem egyedüli.

Csordás visszaveszi a szót és a nyelvromlás okairól kérdezi a résztvevőket. Schein szerint ennek sok oka lehet, az egyik közülük az, hogy világ otthonossága elveszett. Már nincsen természetes, problémamentes viszonyunk a világgal, a nyelv már nem bizalmas társunk, ami hozzájárul a romlásához. Schein szerint Esterházy volt az utolsó, aki még az otthonosságról írt, ő már csak az otthontalanságról tud. Hozzáteszi, hogy a történelemnek sincs meg ez a fajta otthonossága, nem létezik az úgynevezett együvé tartozás. EP szerint ennek a műveletlenség és a provincializmus az oka, ezzel Schein azonban vitatkozik, szerinte inkább arról van szó, hogy a jeleink alá vannak aknázva, amelyekhez csak lassan lehet közel húzódni, mert máskülönben felrobbannak.

Szó esik még a jelentésüket vesztett mondatokról, azokról a kultúrákról, amelyek jobban tűrik a lassúságot, illetve arról, hogy milyen előnyei vannak annak, ha a gyerekek kicsi korukban megtanulják, hogy hogyan érveljenek pro és kontra, végül pedig Csordás lezárja a beszélgetést, mi pedig újra levegőhöz juthatunk.

Fotó: Bach Máté