A Márai Sándor terem roskadásig megtelik, levegő is alig, Veiszer Alinda gyorsan kijelenti, hogy ő nem is számított arra, hogy ekkora embertömeg lesz jelen a bemutatón, szerintem azonban lehetett sejteni, tekintve, hogy A zabhegyező több generáció számára volt kultikus regény. De gyorsan túllendül a beszélgetés ezen a ponton, Veiszer máris arra kiváncsi, hogy Barna hogyan viszonyult a kritikus hangokhoz, illetve, hogy meddig követte azt a vitát, ami a címhez kapcsolódóan tettek megjegyzéseket, például, hogy xy másfél perc alatt jobb címet adott volna vagy, hogy “úgy sem fogunk erre a könyvre másképpen hivatkozni, mint A zabhegyező”. A fordító elmondja, hogy bizony neki nem másfél perc alatt, hanem másfél évig tartott a cím kiagyalása és bizony komoly dilemmát jelentett, hogy melyik megoldás mellett is döntsön, de végül is kizárásos alapon ez maradt.

A beszélgetésen Veiszer hosszan kérdezi még a címről Barnát, aki folyamatosan hárítana, mert hát mégsem csak erről szól ez az újrafordítás, de végül azt még megtudjuk, hogy már Salinger is megkapta kritikaként, hogy nem egészen jó ez a a cím, sőt 1964-ben volt itthon egy vita is, ahol több szakember nehezményezte a magyar címadást. Ennek ellenére Európa más nemzetei közül néhányan szintén belefutottak ebbe a problémába: akik nem a “szó szerinti” megoldás mellett döntöttek, ők szültek olyan címeket, mint a Szakadék a rozsban (orosz) vagy a Szívcsapda (angol). Barna hozzáteszi, hogy ezt nem is nagyon érti, tekintve, hogy Salinger élete végén leszögezte, hogy a címnek szó szerinti átiratnak kell lennie, úgy, ahogy azt is, hogy borítónak is puritánnak, az nem tartalmazhat mást, mint a szerző nevét és a regény címét.

Túllépve a cím problémáján Veiszer elkezd mélyebben belemenni az új és a régi szöveg különbségeibe, elmondja, hogy elsősorban nem az volt a célja, hogy a régi és elavult szlengeket újra cserélje, hanem, hogy a szöveg kontextusát felfrissítse. Az tehát kevés lett volna, hogy a húspogácsa helyett hamburgerhúst vagy a rexezés helyett pinballozást ír, hiszen a szöveggel önmagában volt probléma. Az eredeti angol regény ugyanis egy beszélt nyelvi szöveg, az utca kifejezéseit használva szólal meg a hős, míg a korábbi magyar fordítás egy pedáns irodalmi nyelvet használt. Hőse például magázódott, még akkor is, amikor egy kocsmában részegen egy kurvát szólít meg. A tetűzéssel, a “meg mindenes” mondatzárással, illetve az ehhez hasonló dolgokkal nem is volt akkora gond, csak magával a túlzott precizitással, amin Barna sokat finomított. A fordítónak az volt a célja, hogy az új szöveg úgy hasson, mintha azt most mondaná el a főhős, tehát nem arra törekedett, hogy Salinger korának kamaszainak nyelvét adja vissza, ezenfelül a szöveg lazaságának visszaadásán is sokat dolgozott.

Barna hozzáteszi, hogy a szöveget angolul olvasna nem érzi annak elavultságát, szerinte az emberek angolul most is nagyjából így beszélnek, aminek az az egyszerű oka, hogy a beszélt nyelv kevesebbet változik, mint az irodalmi szöveg. Az viszont érdekes, hogy az eredeti szövegből hiányoznak azok a négybetűs tabuszavak, mint a shit vagy a fuck, de Barna szerint a korabeli olvasó a crap helyére biztosan ezeket a szavakat olvasta oda. Ennek ellenére azonban az eredetei mondatok még ma is állnak, miközben a magyarok széthullóban voltak, így azokkal kezdeni kellett már valamit.

Veiszer arra is rákérdez, hogy a fordítót mennyire befolyásolta az eredeti fordítás, illetve, hogy összevetette-e végül a régi és az új szöveget. Barna elmondja, hogy volt egy emléke a régi fordításról, de elsősorban az angol eredetiből dolgozott, és az elején megfogadta, hogy nem fogja összevetni a szövegét a régivel, de ezt végül nem sikerült betartania. Ennek egyébként megvan az a veszélye, teszi hozzá, hogy az ember a régiben egy jól működő kifejezést akar átformálni, hogy még véletlenül se legyen ugyanaz, annak ellenére, hogy a régivel nem volt probléma. Ő úgy érzi, hogy nem csöppent bele ebbe a hibába, hiszen annyira más volt már a kontextus, ugyanakkor így feltűntek neki az olyan elfordítások, mint ahogy az “egész estét betöltő segg”, amelynek helyén az angolban nagy mell szerepel, vagy a lány, akinek a magyarban vendéghaja, az angolban pedig szivacsos melltartója van.

A beszélgetés végén Barna Imre elmondja, hogy a fordításhoz nagy segítségére volt az a nagy szakirodalom, ami Salinger kultikus regényének megírása óta született, illetve a gyerekei is sokban hozzájárultak a szöveghez, amikor egyes szavait megkritizálták.

Fotó: Bach Máté