„Emlékszem, hogy tizennyolc éves korom táján egy traktor kabinjában közösültem.”, majd: „Emlékszem, hogy sose közösültem autóban, s emlékszem, hogy hiányérzetem volt emiatt” – a három idézett fejezetből talán már látszik, hogyan és miről is szól A huszonnégyes év: egy „hatvannyolcas” (Franciaországba emigrált) cseh civil – bizonyos szempontból akár minimalistának is mondható (de erről később) – visszaemlékezése élete első fél évszázadára és fiatalságára. Ahogy az életben is, úgy váltakoznak a könyv lapjain a fontos és lényegtelen (vagy jelentéktelen és a korszellemről árulkodó), a személyes és az egész ország, netán az egész világ kollektív emlékezetéből táplálkozó emlékek.

Ouředník ezt az apró, egyedülálló vagy legfeljebb három-négy összekapcsolódó szegmenst felsorakoztató műfajféleséget – mint azt ő maga is bevallja – egy itthon kevéssé ismert amerikai és egy szintén nem túl olvasott francia írótól vette kölcsön, név szerint Joe Brainardtól (I remember) és Georges Perectől (Je me souviens…). Perec nevéről pedig nem nehéz és nem is hiábavaló az OuLiPo-ra (Ouvroir de Littérature Potentielle – a Potenciális Irodalom Műhelye) asszociálni. Bár Ouředník nem tagja a műhelynek, A huszonnégyes év tökéletesen illeszkedik ehhez az iskolához – s talán lehet mondani: egyfajta büszke főhajtás a műhely felé. Itt is megvannak az adott és kötött, mindvégig következetesen betartott formai szabályok, ahogy Perecnél, s az egyszer már megalkotott contrainte-ek, szabályrendszerek újrafelhasználása sem idegen az OuLiPotól (sőt, a műhely alapvető eleme ez).

A huszonhárom részre tagolt könyv első részében huszonnégy, a másodikban huszonhárom, az utolsóban pedig mindössze egy fejezetecske olvasható, precízen, számmal megjelölve, és különösebb részenkénti kohéziós erő nélkül – látszólag úgy, ahogy a mesélőnek épp eszébe jutnak az emlékek. Ha az iskolájáról van szó, néhány fejezet még arról szól, aztán az író elkalandozik – megint csak: akár az életben, akár az öreg nagypapa meséiben.

Ez a meseszerűség azonban több (de természetesen személytelenebb), mint hogy az idős rokon meséi a fiatalkoráról: egy-egy fragmentum rövid részlettelensége és lezártsága, egy sorszámmal a többitől való elkülönülése miatt vagy épp ennek ellenére voltaképpen maga a „nyitott mű” – mind értelmezési, értelmezhetőségi, mind formai szempontból. Szöges ellentéte (a megint csak Eco terminusával jelölt) „befejezett műnek”, melyben minden részlet meg van határozva, minden szál el van varrva, és a történeteket csak akkor gondolja tovább az ember (és akkor is csak kevesen), ha az különösen izgalmas, nyitva hagy egy lehetőséget vagy a részletgazdagság nem terjed ki egy-egy szereplőre – ez pedig nem igazán gyakori. Ouředníknél viszont az olvasó fantáziája folyamatos impulzusokat kap, agya folytonosan jár – az apró fejezetek legtöbbször üvöltenek a folytatásért. Nem az írót hibáztatjuk a történetfoszlányok töredékességének feloldatlansága miatt, hanem valamiféleképp megértjük a narrátor fiatalkori agyműködését, értjük, hogy épp annyi van leírva, amit akkor fontosnak tartott, megértett, vagy ami valamiért a többi körülménynél jobban megragadta őt.

Így tehát mi magunk „végezzük el” azt a munkát, ami más esetben az író dolga, mi vonjuk le a következtetéseket, mi keressük meg a poénok, szarkasztikus vagy kétértelmű megjegyzések értelmét, csattanóját. (A keresésben egyébként nélkülözhetetlen szerepe van a mellékelt „csehszlovák kisokos”-nak, a műben igen gyakran előforduló olyan politikusok, színészek vagy események bemutatásával, amit az átlagos – ’68 körül nem Csehországban élt – olvasó valószínűleg nem értene. Persze olyan is van, amit a fiatalabb, magyar olvasó még így sem ért meg – ez lehet zavaró.) Egy fél regény van például belesűrítve abba a három kis fejezetbe – összesen fél oldalon –, melyben a narrátor első szerelméről van szó, akiről nem sokkal azután, hogy elküldte hősünknek első szerelmes levelét, kiderül, hogy Olaszországba emigrált... Meg aztán fontos az a pár sor is, amelyben szó esik egy füzetkéről, amiben a politikai vicceket gyűjtötték – abban a rezsimben, ahol embereket évekre leültettek (vagy dolgoztattak), ha a helyi spicli meghallott egy rendszerellenes tréfát... Egy bőbeszédűbb író egy bőbeszédűbb regényben biztos, hogy erről is fejezeteket tudna írni.

No meg ott vannak a személyes és emberileg érdekes vagy vicces – néha konkrétan egy-egy politikai viccet vagy humoros, ironikus anekdotát felidéző − történetecskék, mint például a már idézett és még két további elmélkedés a traktoros és gépkocsis szeretkezésről, az epizódok a gyerek életéből, aki egy-egy politikai falfirkát látva csak annyit ért meg, hogy a kezét fogó apuka hangosan nevet a feliratokon. A korszellem dokumentumai, amelyek ugyan nem hoznak sem stílusukban, sem mondandójukban semmi újat a témáról, de semmivel sem rosszabbak, mint amiket filmekből vagy más regényekből már ismerünk. (Például két fejezet szól arról, hogy a rendőrök „felállásra kényszerítették” a különböző helyeken üldögélő fiatalokat, majd: „Emlékszem, hogy egyszer a korlátnak dőlve a Strossmayer téri gyógyszertárnál ácsorogtam, s a közelben egy rendőrautó haladt el, és az ablakból figyelmeztettek, hogy ne támaszkodjak, én azonban adtam az értetlent, mire megálltak, kimásztak a kocsiból, igazoltattak, és azt mondták, hogy a korlát »nem erre való«.”) És végül említhetnénk a „mi történt ekkor és ekkor”-jellegű képeslap-minilexikonokra emlékeztető kis eseményeket és kommentárokat, mint például Hrabal könyveinek elégetése, amiért az író könyveinek legális kiadása érdekében hajlandó volt a kompromisszumra a hatalommal; vagy az olyan egyszerű és tipikusan szájról szájra terjedő, nyilván túlzó megállapítások, mint „amikor Dubček tudomást szerzett az invázióról, az éjszaka hátralevő részét átsírta. ”

A huszonnégyes év talán nem születhetett volna meg a szerző életének egy fontos állomása nélkül – Ouředník 1985-ben Franciaországba emigrált. S ahogy Kertész Imre fogalmazott (ő Berlinről): „A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol rabságunkat éltük” – a cseh író szemléletmódjának letagadhatatlan része az a talán felszabadultságként körülírható érzés, melynek segítségével már-már a kívülálló nyugalmával tud visszaemlékezni a diktatúrára. (Felmerül a kérdés: ez a kívülállóság és szempontváltás vajon nem befolyásolja-e negatívan a leírtak hitelességét? Vajon Párizs békéjéből nem magyarázza máshogy saját emlékeit az író? Válasz nincs – ám Ouředníket olvasva a kérdés oldalról oldalra egyre kevésbé tűnik relevánsnak.)

Összességében talán nem revelatív, de mindenképpen élvezetes a kölcsönvett vagy megörökölt irodalmi hagyományokat jól elsajátító Ouředník könyve. Bár az író nem vállalt kisebb feladatot, mint a hatvannyolcas nemzedék világának lefestése (amely feladat tökéletesen nyilván nem is abszolválható), de az elsőre talán a megszokott, már-már dokumentarista igényű vagy a Kunderára jellemzően „nagyepikai” formák mellett eltörpülni látszó módszer megtesz mindent, amit lehet. Aligha lesz, aki a könyv letétele után ne érezné úgy: többet tud a szocialista Csehországról, mint azelőtt.

Patrik Ouředník: A huszonnégyes év. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2007. 110 oldal, 1700 Ft.