Ízelítőképpen Gazdag felolvassa a Bevezetés az irodalomba. Magyar válogatott című szöveget, amelyben összeállítja az ultimate magyar focicsapatot. Ebben helyet kap Karinthytől vagy Kosztolányitól kezdve a csapatkapitány Mészöly Miklóson keresztül a technikás Esterházyig szinte mindenki, aki számít. Futólag eszembe jut: vajon hogyan nézne ki a magyar női válogatott. Hát sehogy. A novella egyébként egyszerre humoros és okos: benne olyan mondatokkal, mint „Sportból leszünk, s porrá leszünk”, meg Csáth-tal, akit felkérnének játszani, de sajnos nem megy át a doppingteszten. Mindenesetre kiderül, hogy a labdarúgás valamilyen érthetetlen okból kifolyólag szervesen kapcsolódik a magyar irodalomhoz, a magyar írókhoz. Ami már azért is meglepő, mert a beszélgetés további része nagy százalékban pont arról szól, hogy márpedig kelet-európai futball nincs. Ahogy Gazdag elmondja, „a futballszenvedélyből mára már csak a szenvedély maradt”, majd elmond egy mókás sztorit az ominózus 8-1-es holland–magyar meccsről, hogy „elmész Amszterdamba, megnézed a mérkőzés előtti napon az edzést, aztán részt veszel a sajtótájékoztatón, ahol kiderül, hogy a magyar csapat taktikája a vak véletlennek nevezett stratégia, kijössz a stadionból, jön két beszívott magyar szurkoló, és megkérdezik tőled, hogy elkezdődött-e már a meccs, elmagyarázod nekik, hogy a mérkőzés másnap lesz, most járt le az edzés, akkor megkérdezik, hogy akkor most lesz ugye a Tankcsapda-koncert. Amszerdamban. Másnap lejátsszuk a meccset, kikapunk 8-1-re, majd a válogatott edzője arról panaszkodik, hogy ha ez a meccs nem lett volna, most milyen szépeket írnának a magyar csapatról, vagyis "ha nem volna a futballnak egy nem verbális változata is, akkor elég szépen állnánk". Vagy ahogy Esterházy hozzáteszi: „Minden le nem játszott meccset megnyerünk.” Ha magyar foci nincs is, foci tárcakötet attól még van, és ha a magyar foci – ami nincs –, szar is, a tárcakötet helyette jó.

A továbbiakban szó esik arról, hogy hogyan kell futballról jól írni, illetve mi lesz a Gazdag- vagy Esterházy-féle régi motoros szurkolókkal. Esterházy szerint a fociról írás legnagyobb veszélye az okoskodás, vagyis az, ha értelmiségi duma lesz belőle. Ez az, ami elmondása szerint Gazdagnál nem történik meg. Ő, aki focistából lett fociszurkoló, és akár irodalomtudós is lehetett volna, úgy döntött, hogy marad inkább szurkolónak. Olyan „outsider, aki a pálya széléről nézi a meccseket”. Illetve olyan, akinél nincs olyan nap, hogy ne nézzen focit.

Így telik el a barátságos mérkőzés. Egyszerre rövid és tartalmas, amiben Esterházy és Gazdag passzolgatásait Szombathy pontos ráérzéssel irányítja (bár kissé fura, hogy a szerző beszélgetőtársaként meghívott Esterházy ugyanolyan, ha nem nagyobb teret kap a megnyilatkozásra), majd az eseményt sportszerű pontossággal, a kiírt egy óra után tisztességesen lezárja. Utána nem érzem magam fáradtnak, és maradt bennem elég kíváncsiság ahhoz, hogy azt érezzem, hogy el szeretném olvasni a könyvet. A laza hangvétel és könnyedség itt a tartalomból következik, pedig nem szükségszerű, hogy az irodalom bemutatása fárasztó és – Esterházyt parafrazálva – értelmiségi okoskodás legyen. Ahogy az sem, hogy a foci csak sport. Gazdag elmeséli például, hogy egy bécsi képtárban a Kokoschka-kiállításon maga mellett egyszer csak megpillantotta Giovanni Trapattonit, a legendás olasz labdarúgóedzőt. „Magyar edzőkkel nem lehet a bécsi képtárban találkozni. A futball Magyarországon nem az értelmiségiek szakmája.” Hát így. A barátságos mérkőzést Esterházy nyerte egy frappáns végszóval, ami most hirtelen nem jut eszembe, úgyhogy nálam a bécsi anekdota adta be a döntő gólt. Hajrá, Gazdag Jóska, hajrá futballfüggő irodalom!

Fotó: Bach Máté