Tudjuk le gyorsba, amit úgyis tudunk: Robert Rodriguez és Quentin Tarantino annyira rajonganak a hetvenes-nyolcvanas évek értékelhetetlen szemét B-filmjei iránt, hogy egész estés mozit szenteltek neki. Erre mondott rekontrát a Mozinet brigádja, amely kapva az apropón egy kötetet állított össze a „zsáner” történetéről és jellemzőiről, valamint kiemelkedőbb alkotásairól – amelyek egyik közös jellemzője, hogy nagyjából 3-4 (10-ből) pont körülire értékeli az imdb. Igaz, a nevezett két rendező Grindhouse című double feature-ének plakátjába öltöztetett kötetben épp csak a címszereplő filmről nem esik egy árva szó sem; Rodriguez nevét egyszer sem, Tarantinóét egy alkalommal, amúgy szőrmentén említi a könyv, akkor is csak Roger Corman (a műfaj amolyan nem hivatalos keresztapja) kapcsán, mert hogy QT annó neki ajánlotta a Kutyaszorítóbant. Így persze minden magára valamit is adó fogyasztóvédő el kell hogy kezdje kántálni a piszkos manipuláció című hívószót, hogy a médiakritikusok az olcsó hatásvadászat kezdetű örökbecsűvel replikázzanak, ám a jó szemű olvasó ezen a ponton kiáltson ácsit!

Mert miről is szól a grindhouse? Részint (nagyrészint) arról például, hogy minél harsányabb reklámmal, minél figyelemfelkeltőbb eszközökkel becsalogassuk a nézők (olvasók stb., lényeg, hogy fogyasztók) tömegeit a csapdába, ami jelen esetben, ugye, a mozi. Ennek módja pedig, hogy tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígérünk: csöcsök, gyilok, csöcsök, gyilok... Mert ennyire egyszerű az ember. (De igen.) És ugye már az is megér egy misét, hogy ha valami deklaráltan szemét (trash), akkor hogy keveredik két-három évtized elteltével a filmesztétika érdeklődésének akár csak a közelébe – de erről is kimerítően szól a kötet.

A kötet, amelynek szerzői mindemellett remekül éreztek rá, hogy a téma, mondjuk úgy, nem igényli azt a szakzsargonnal felpuffasztott elitista nyelvezetet, amelynek különös ismertetőjele, hogy minden bekezdésben szerepel a „stilizált” kifejezés, és amelyet a Filmvilág szerkesztőségén kívül tízen ha használnak országszerte. A könyv így nemcsak információban dúskáló, de kifejezetten olvasmányosra, szórakoztatóra sikeredett; tudom, van erre is szakszó: infotainment. A „tanulmányok” nem épülnek egymásra, így végeredményben még csak nem is szükséges a könyvet az elején kezdeni; nyugodt szívvel előre lehet venni a szexről szólókat. De azért azt sem érdektelen feltárni, milyen társadalmi és filmszakmai folyamatok terelték-taszították a zsáner dr. Frankensteinjeit e zombiműfaj megteremtéséig, ezek a darabok hogyan s kik számára váltak kultikussá, és nem utolsósorban, milyen hatással voltak e lenézett trash-filmek később olyan szuperprodukciókra, mint a Star Wars vagy a Keresztapa. Hogy Tarantinóra miként hatott, azt már tudjuk.

Végezetül: az megvan, hogy Rob Zombie Grindhouse-ba készített fake trailere a Werewolf Women of the SS hívószóra hallgat? Többen, akik korunkból adódóan kevéssé mélyültünk el a hetvenes évek kérészéletű sikerrel büszkélkedhető B-filmjeinek ingoványában, ezt baromi viccesnek találtuk. Számomra e könyvből derült ki, hogy keine poén: Ilsa, She-Wolf of the SS címmel a korszak egyik kiemelkedő sado-Naziploitatione futott! Ez csak egy személyes példa rá, hogy – bár titkon reménykedem, Gáspár Győző reality-show-ja nem lesz tárgya húsz év múlva komoly szakirodalomnak – mielőtt lefikázzuk ezt a vérben és spermában tocsogó, beismerten a pórnép alantas igényeit meglovagoló műfajt, legalább ezt a könyvet érdemes elolvasni. Legkésőbb a felénél úgyis mindenki minősíthetetlen dramaturgiájú olasz horrorfilmekért kiált majd.