PRAE.HU: Nemrég jelent meg novellásköteted Búcsú Éhestől címmel a Magvető Kiadónál. Mikor kezdted el írni a könyvben szereplő novellákat, hogyan állt össze az anyag, mikor alakult ki az a terv, hogy a szövegekből könyv lesz?

Ha jól emlékszem, 2006 körül kezdtem el őket írni. A versek mellett folyamatosan, természetesen születtek ezek is. Maga az Éhes-anyag úgy állt össze, hogy egyszer csak 2012 körül bemásoltam a novelláimat egy közös fájlba, aztán megnéztem, milyen kölcsönhatásba kerültek a szövegek egymással. Egy kisváros rajzolódott ki előttem, meg egy narrátor, Éhes. Illetve egy barátság, meg egy szemléletmód, világnézet. Aztán elkezdtem megfigyelni, hogy bizonyos szereplők itt is, ott is felbukkannak. Ez később tudatos lett, igyekeztem szereplőket összevonni például. Volt persze egy pár előképem, kedvenc novellásköteteim, az Esti Kornél, nyilván, A mi utcánk Tar Sándortól, meg Fehér Béla, Cserna-Szabó András és Stephen King életműve. Nem csak irodalom, a sorozatok is hatottak, főleg a Louie, a Family Guy, meg a Breaking Bad. Talán ebből is látszik, mennyire nem Borbély Szilárd-féle próza volt a cél, mint azt egyesek vizionálják. Egyébként elég sokáig tartott az egész, mert ugye egyrészt nekem ez hobbi, nem ebből élek, másfelől a számítógépek, amiket használtam, sorra elromlottak. Nem akartam feleslegesen dolgozni. Aztán rátaláltam az online tárhelyekre, és onnantól fogva már biztonságban tudtam magam, ment minden, mint a karikacsapás.

PRAE.HU: Könnyű volt kiadót találni, vagy amint elküldted a Magvető Kiadónak a kötetet, a kiadó rögtön ráharapott az anyagra? Simán ment a közös szerkesztési munka?

Engem is meglepett, de könnyű volt kiadót találni a szövegnek, rögtön ráharapott kettő is, a szerkesztési munka pedig szintén simán ment. Király Leventének, a kötet szerkesztőjének csak hálás lehetek, nagyon sokat tanultam megjegyzéseiből, húzásaiból.

PRAE.HU: Hogyan reagáltál, amikor a Magvető elfogadta a könyvet? Mi volt az első gondolatod? Fel tudod idézni?

Nemrég került elő megint az a levél, amelyben Kertész Imre Sorstalanságát visszautasítja egy kiadó (történetesen épp – nevében legalábbis – ugyanaz a Magvető, amely később viszont kiadta Kertész műveit). A kudarcban így ír a bűntudatáról: „Nem tudtam eldönteni, honnan ered: azért érzek-e bűntudatot, mert a regényemet visszautasították, vagy pedig egyáltalában, mert regényt írtam; vagyis, hogy pontosabb legyek, hogy vajon akkor is bűntudatot éreznék-e, ha a kiadó történetesen a regényem elfogadásáról értesít?” Én a magam részéről azt hiszem, a válasz: igen. Habár én nem írtam meg egy fél Sorstalanságot sem, tény, hogy szörnyen rosszul lettem ettől a kis sikeremtől is; fuldokoltam a bűntudattól és a szégyentől. Attól féltem, szinte már-már reméltem, hogy ez valami tréfa. Nem tudom, miért, akkoriban ezt a korszakomat éltem, remélem, már elmúlt. Mindenesetre azt hiszem, Kertésszel rokon lelkek vagyunk.

PRAE.HU: A könyveladási listák alapján a novella nincs valami jó helyen, inkább a regény a kelendő. Regényt még nem szerettél volna írni, vagy ezekhez a történetekhez a novella az ideálisabb választás?

Nem az alapján választottam műfajt, hogy hogyan tudnék minél sikeresebb lenni, minél több példányszámban elkelő könyvet írni. Akkor valószínűleg valami szadomazo-hajlamú kamaszról szóló regényt írtam volna, aki az elején még nem tudja, de valójában kiválasztott, aztán jön az apja, aki egy habókos régész és kiszabadítja az unalmas álcsaládjából egy varázskarddal, amiről kiderül, hogy valójában lézerkard, csak rejtőmágiát használtak, aztán később együtt nyomoznak a Vatikán pincéjében egy dögös ötvenes háziasszonnyal, aki indokolatlanul sokszor beszélne süteményreceptekről, amiket amúgy valóban meg lehetne sütni. Később kiderülne, hogy ő ölte meg a fiú anyját egy eldurvult sátánista telekvita során, a könyv felénél pedig találnának egy szekrényt, amin keresztül eljutnának egy sárkányoktól és dinoszauruszoktól hemzsegő, mesebeli birodalomba, aminek a gonosz uralkodója a II. világháborút fekete mágusai segítségével túlélő, a kellő pillanatban dimenzióugrást végrehajtó Adolf Hitler lenne, ki más.

Nem tudom... A történetek, helyzetek, témák, a hang nekem ezt a formát adták most. De tervezem, hogy írok regényt. Meg drámát, meg novellás-, meg verseskötetet. Zongorázni is meg akarok tanulni. 

PRAE.HU: Nekem egyre jobban tetszik az előbb felvázolt történet is! Térjünk vissza Éheshez. Éhes Miklós néven publikáltál verseket. Ezzel a novelláskötettel végképp leszámolsz a teremtett figuráddal?

Kabai Lórántnak küldtem egy-két verset a Műútnak kíváncsiságból. Az akkori albérlőtársam és barátom, Lakatos István pedig, aki azóta szép és komoly sikereket ért el, mint tudjuk, mikor együtt söröztek, és Lóri odaadta neki az aktuális számot, hogy nézze meg az abban megjelenő első képregényét, véletlenül elszólta magát, látva az Éhes Miklós nevet, hogy jé, ez meg a Tocó, vagyis én. Így buktatott le. Akkor már pár hónapja leveleztem Lórival, szombathelyi pszichológushallgatónak adtam ki magam, ha jól emlékszem. Ő jót derült a dolgon végül, pláne, hogy ráadásul igazi álneves sztár, tudniillik a Spiegelmann Laura név őt takarja. Mondjuk az albérlőtársam, Lakatos István, Lórit meg előttem buktatta le, miután kifülelt egy telefonbeszélgetést, amely során Lóri egy Nők lapjának adandó interjút beszélt meg. Sherlock Holmes-i logikával rájött, hogy ez csak úgy lehetséges, ha Lóri álneves szerző, innen pedig csak egy ugrás volt, hogy rájöjjön: Laura valójában Lóri. Az is vicces volt, hogy azok a versek annyira megtetszettek egy másik szerkesztőnek, Pollágh Péternek, hogy Lóritól elkérte Éhes elérhetőségét. Egyik legnagyobb sikerem, hogy végül a Prae-ben így lehozta Éhest Péter is, habár azt hiszem, akkoriban éppen haragban voltunk amúgy (most már nem). Azt persze sajnálom, hogy hazudtam a kilétemet illetően. Remélem senki nem neheztel ezért.

PRAE.HU: Érdekel, hogy hallunk-e még Éhesről, vagy ebben a kötetben búcsút mondasz neki?

Ha készül az új kötet, az a címe: Éhes a mikrofon előtt.

PRAE.HU: A novelláidban sok a felidézés, a múlt történeteiben, a múlt helyein járkálás. Közben nagyon lassú tempóban jönnek-mennek-múlnak a dolgok. Jól érezted magad ebben a nagy tér – és időutazásban?

A kötet bizonyos részeire ez igaz, más részeire egyáltalán nem. Van olyan novella, amelyik valóban statikus, lassú folyású, más novellák meg ellenkezőleg: karikírozottan akciódúsak. Hogy jól éreztem-e magam, miközben írtam? Azt hiszem, igen. Vagy hát néha igen, néha meg kifejezetten rosszul éreztem magam.

PRAE.HU: Ha valaki tetszőleges sorrendben tervezi olvasni a köteted, melyik novellát ajánlanád első olvasásra, ami magába húzhatja az olvasót és miért?

Attól függ, milyen típus. Szerintem elég sokféle hangulatú, hangvételű novella van itt. Aki a vicceskedő humort szereti, az inkább a Kristály Tamás, Kocsonya Mihály neveket keresse. Az úszómesteres, teniszes is eltalálhatja. Vannak egyáltalán nem vicceskedő, sőt szomorú szövegek is, az angyalos, az akropoliszos ilyen. Vannak szociografikusabbak (pl. Weltraum vége, Hajnali capriccio, Sajti). Van önreflektív, van csapongó, van izgalmas. Mármint: szándékaim szerint. Az én kedvencem a Világvége a szürke lónál, meg az Éhes és a világ, ami pont annyiszor ér véget, mint a Gyűrűk ura.

PRAE.HU: A novelláskötet után mit várhatunk tőled? Rejtegetsz már a tarsolyodban egy regénytervet, vagy még a novellákra koncentrálsz, s nem gondolkozol az újabb munkákon?

Nagyon sokat gondolkozom az újabb munkákon, de nem szívesen beszélek róluk. Valamiért Kosztolányi egyik tanácsa ezzel kapcsolatban beragadt, vagyis hogy ha az ember ír, akkor mindent csináljon úgy, mintha egy bűntényt akarna elkövetni, talán gyilkosságot említ ő, csak a kész terméket mutassa meg a közönségnek, ne beszéljen róla senkinek, hogy mikor napvilágra kerül a tett, mindenki csóválgassa a fejét, hogy hát ezt igazán nem gondoltuk volna. 

PRAE.HU: A Könyvhétre a József Attila Körnél jelenik meg a második versesköteted. Az elsőben, a Napfényvesztésben nagyon személyes hangvételű, a család tematikáját körbejáró verseket olvashattunk. Az új kötet miben lesz más az előző könyvhöz képest? Az Éhes-verseket felvetted a kötetbe?

Éhes-versek a Napfényvesztésben is voltak. Az új kötet szerintem teljesen más lesz, mint az előző. Épp most szerkesztgetjük Borsik Miklóssal. Személyes lesz ez is, de nem lesz annyira tragikus hangvételű. Ott amúgy alapvetően nem a család volt a fő csapásirány, hanem egy ember, akinek meghalt az anyja, illetve volt egy félig felnőtt-félig gyerek főhős, körülötte pedig egy család, egy gyerekkor, egy anya szűnt meg, hullt darabjaira. Az újnál a fő változás, hogy itt valami inkább épül a főhős, a lírai én köré, a káoszból, ami a világ, külső-belső rend lesz. De ezt a főhőst is könnyűszerrel tudja azonosítani velem bárki. Ami egyébként nem zavar, mert egyfelől jogos, csak óriási leegyszerűsítésnek érzem. Sokkal kevésbé alanyi líra ez, mint amennyire első ránézésre mutatja magát. 

PRAE.HU: Tanultál az első könyvre érkezett kritikai észrevételekből, esetleg a később magadban megfogalmazott kritikákból, s egyáltalán, hogyan tekintesz ennyi év távlatából a Napfényvesztésre?

A Napfényvesztésről csak néhányan (Turbuly Lilla, Kele Fodor Ákos, Fehér Renátó, Kókai János, akikre emlékszem) írtak. Összességében jót, de lényegében visszhangtalan maradt. A legemlékezetesebb az volt, hogy Renátó azt feszegette, látens prózaíró volnék szerinte, ami eléggé elgondolkodtatott. A Búcsú Éhestől ezek szerint a coming outom volna. Hogy nem lett a verseskötetem körül felhajtás, azért felelős vagyok én is, és egyáltalán nem bánom. Például a nekem (is) szervezett felolvasóestekre rendszeresen nem mentem el, alapvetően kerültem az irodalmi esteket, összejöveteleket, embereket. Részben azért, mert elegem volt, hogy nyilvánosan sírok, akármilyen hülyén is hangzik ez, részben mert valahogy azt éreztem, hogy annak a kötetnek nem áll jól a nyomulás, visszatetszőnek is éreztem volna akár egy Facebook-reklámot is létrehozni neki, vagy ajánlgatni ismerősöknek, zavarban voltam, ha megállítottak, megkerestek ismerősök, és ismeretlenek, hogy mennyire megérintette őket. És személyes élettörténetem sem kedvezett éppen az irodalmi érvényesülés bejáratott módozatainak, hogy ilyen nyakatekerten fogalmazzak. Nem volt pénzem évekig sörre. Most épp van.

PRAE.HU: A pályád, úgy tűnik, felfelé ível, mégis, legutóbb megint nem kaptál Móricz-ösztöndíjat. Szerinted mi lehet ennek az oka? Egyáltalán, az anyagi segítségen túl jelentenek bármit is számodra a díjak?

Idevágó történet: tegnapelőtt kirándultam a Cuha-patak mentén egy turistaúton. Gyönyörű hely, Bakony szíve, stb. Ennek a honlapnak minden szava hazugság. Még hogy könnyen járható! A turistaút nagyjából tízpercenként átvezet a patakon! Lehetetlen gumicsizma nélkül megúszni, nedves köveken, csúszós fákon kell egyensúlyozni, hogyha az ember száraz lábbal akar átkelni. A helyzet az, hogy nagyon hamar levettem a cipőm és átgázoltam a jeges vízen, mert annyira meguntam ezt a szenvedést. Mit látsz a képeken? Kétségbeesett, vizes lábú embereket. A kérdésem csak annyi: mennyi ideig tartana valakinek kitenni egy táblát, hogy gumicsizma nélkül el ne induljon senki ezen a turista úton? Vagy végigmenni rajta és letenni tíz-egynéhány deszkát, hogy aki akarja, használhassa azokat, ne kelljen családoknak küzdeni a túlélésért, a turisták tudjanak azzal foglalkozni, amiért odamentek: gyönyörködni a látványban.

Fotó: Nagy Botond