A hagyományos programokkal vette kezdetét csütörtök délután az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál,  a három és fél napos eseményt Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyitotta meg. Beszédében úgy fogalmazott, azért vagyunk most itt, hogy ne csak ma és holnap, de holnapután is legyen még könyv. Kitért arra, hogy április 23. nem csak Cervantes és Shakespeare halálának évfordulója, de Szent György napja is, ehhez kötődően pedig a könyv, az olvasás és a szerzői jogok ünnepe. Fontos eseménynek nevezte a Könyvfesztivált egy olyan unikális nyelv, mint a magyar esetében, hiszen ennek az eseményeknek a révén bekerülhetünk a nemzetközi vérkeringésbe. Balog beszédében többek között érintette még a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése létrejöttének 220. évfordulóját, illetve a gyermekirodalom, a célzottan gyerekeknek szóló könyvek fontosságáról is beszélt.

Ezután következett az a pódiumbeszélgetés, melyen Winkler Nóra kérdezte az idei év Budapest Nagydíjasát, azaz a fesztivál sztárvendégét, Jonathan Franzen amerikai írót. Ez alatt az egy óra alatt alaposan körbejárták a vendég írói attitűdjét, ahogyan például a fantáziát és a saját élettapasztalatot fontosabbnak tartja a célzott anyaggyűjtésnél. Szerinte a valóság és a regényírást megelőző kutatómunka inkább ellensége egy írónak, mint hasznos segítője. Ő nem az a típus, aki ha hall valami érdekeset, mindenképp bele akarja írni a regényébe, mert az ilyen kísérlet véleménye szerint inkább ártana a készülő mű belső világának és logikájának.

Vázlatot sem szokott előzetesen készíteni, és nem szereti azt sem, ha az általa olvasott művekben kiérzi az előzetes tervhez történő ragaszkodást. Úgy gondolja, regényírás esetében nincs annak értelme, ha tudjuk, hova fogunk eljutni. Jonathan Franzen az írói tevékenységet egy olyan folyamatként látja, amely során az ember önmagává válik. Már csak ezért is magától értetődő, hogy egy korábban megírt témát újra elővesz, mert például a családról is másként gondolkozik az ember 28 és 48 évesen.   

Más megfogalmazásban a regényírás Jonathan Franzen számára olyan, mint egy drog, méghozzá egy jó, sőt a legjobb  drog, hiszen – némiképp önironikusan szólva – nem viszi, hanem hozza a pénzt. Hasonlóképpen függőségként értelmezi hobbiját, a madarak megfigyelését is, igaz, már nem annyira pozitív hatásúként, mivel ez időnkét menekülési út is lehet az írásból.

Ám Franzen számára maga az írás is egyfajta menekülés, mód arra, hogy ne vegyünk részt a világban, ahol folyton idegeskedünk, aggodalmaskodunk. Írás közben ez megszűnik, miközben a hatalom érzését is átélhetjük. Fizikailag azonban nagyon megviseli az embert egy több mint ezer oldalas könyv írása. Amikor befejezte a 27. város című regényét, inkább nézett ki hatvan, mint huszonöt évesnek.

Háy János is ironikus hangnemet ütött meg méltató beszédében: úgy hitte, azért ajánlgatja neki egy író barátja Franzen egyik nagy terjedelmű regényét, mert amíg azt olvassa, addig sem fog írni. Háy olvasóként nem szereti azokat a műveket, amelyekben nagyon látszik, milyen szisztémába, elméletbe, ideológiába akarja valaki beilleszteni mondanivalóját. De Franzen regényei nem ilyenek, azok belekotornak a létbe, megroppantják az élettel szembeni védőburkunkat, hogy repedésein bejusson az élet a maga valóságában. Ugyanakkor az író is rizikót vállal, amikor nem bírál, nem ítélkezik regényeiben, esendő emberként, ugyanakkor szeretettel közelít szintén esendő szereplőihez. Olyan finoman és mélyen ábrázol, hogy beszakad az ember mellkasa. Háy számára egyáltalán nem üres, hanem riadtsággal és félelemmel teli élvezet Franzen műveit olvasni.

Budapest képviseletében Szalay-Bobrovniczky Alexandra alpolgármester köszöntötte a vendéget, számára a Szabadság című regény szolgált elsősorban saját életére vonatkoztatható tapasztalatokkal. A díjátadó során Jonathan Franzen és Háy János is köszönetet mondott Bart István fordítói munkájának.  

Fotó: Bach Máté