A címben szereplő látogatás az ufók leszállása bolygónkon, első találkozásunk az intelligens földönkívüli élettel, ami máig nem következett be, így aztán e mű első látásra áldokumentumfilmnek tűnik. Mégsem az, hisz egy pillanatra sem álcázza magát valódinak vagy kecsegtet műfaji izgalmakkal a mockumentaryk (azaz áldoku vígjátékok) vagy a found footage horrorok módjára. Ha ufó látogatás nem is, olyan emberek viszont léteznek, akiknek a munkakörébe tartozik egy esetleges idegen követség fogadása, a kapcsolatfelvétel lebonyolítása és a következmények kezelése. Ilyenek az ENSZ világűrrel foglalkozó irodája, a NASA, a SETI és más űrfakultások, valamint a hadsereg szakértői, vezetői és tudósai. A látogatás rendezője, Michael Madsen őket interjúvolja meg arról, hogy mi lenne a protokoll, ha az idegenek egy nap leszállnának a Földön, mit kérdeznének tőlük, hogyan éreznének és reagálnának ők maguk és a társadalom. A film nem puszta interjúfüzér, hanem egyben szimulációja is egy idegen bolygóraszállásnak, számos megrendezett jelenettel, főszerepben katonákkal és járókelőkkel.

Dokumentumfilmes színtéren ritka az ilyen abszurd témaválasztás: e munka nem csak egy meg nem történt eseményről szól, de olyan emberekről is, akik a munkakörük szóban forgó szegmensét sosem gyakorolhatták. A szereplők az X-akták és a Men in Black – Sötét zsaruk hőseinek hús-vér megfelelői. Madsen szándékai azonban komolyak, nem a nagyközönség érdeklődését igyekszik kielégíteni, kompenzálva, hogy az ufók mégiscsak az utca embere fantáziáját mozgatják meg, nem az értelmiségét. Csak azt a lehetőséget vizsgálja, hogy mi történik, ha az ufók békés szándékkal jönnek, és a konspirációs teóriákat is ignorálja. Az idegen bolygóraszállást számos játékfilm dolgozta már fel, melyek nagyja horrorisztikus invázióval fenyegetett, csak kevés operált jótékony földönkívülivel, például a társadalomkritikus A nap, amikor megállt a Föld. Ehhez hasonlóan Madsen dokumentumfilmje is görbe tükör, ami nem a kétséges létű űrlényekről szól, hanem rólunk. Míg az idegen invázió gondolatával játszadozó sci-fi horrorokban az ufók biológiája meglehetősen változatos, Madsen és interjúalanyai is hozzánk hasonló gondolkodású és percepciójú, de fejlettebb lényekként gondkodnak a földönkívüliekről.

Olyannyira, hogy Madsen az űrlény szerepébe helyezi a nézőt. A narrátor minket, a publikumot aposztrofál idegen látogatóként, az interjúalanyok pedig egyenest a kamerába beszélnek, így aztán nagyjából ugyanazt látjuk, amit egy hasonló percepciójú földönkívüli észlelne, ha leültetnék tárgyalni a megkérdezett szakértőkkel. Madsen vágóképeivel is az idegenek perspektíváját igyekszik rekonstruálni, bolygónkat és civilizációnkat madártávlatból mutatja, valamint utcai tömegeket fényképez lassított felvételben, így jut időnk rájuk csodálkozni, mintha csak először látnánk földi járókelőket. Olybá tűnik, csak magunkból tudunk kiindulni, ha meg akarjuk jósolni az idegenek magatartását, ennek megfelelően az interjúalanyok főleg az evolúciónkról, morális és politikai dilemmáinkról, valamint történelmünkről beszélnek, utóbbi esetében főleg különböző fejlettségű nációk viszonyairól, háborúinkról, hódításainkról. E tekintetben A látogatás egy korrekt sci-fi, hisz nagy létfilozófiai kérdésekre keresi a választ tudományos kontextusban és eszközökkel. Első látásra olyan, mint a Voyager-program keretein belül felküldött bemutatkozó üzenet az emberiségtől a földönkívülieknek, melyet néhány interjúalany emleget is. Valójában inkább kontemplatív és gondolat-provokáló, semmint praktikusan tudományos.

A film legérdekesebb részei az idegenek megjelenésére várhatóan adott globális reakciókat vázolják fel. Az magától értetődő, hogy a lakosság köreiben pánik törne ki, a bulvárorgánumok pedig a zavarosban halásznának, e műből viszont azt is megtudhatjuk, hogyan próbálnák ezt kezelni a hatóságok. A megszólalók által erre a kérdéskörre adott válaszok állítják csak elénk a görbe tükröt igazán, hisz véleményük szerint xenofób, lincselő csőcselékként, torzsalkodó nemzetekként, megriadt marhacsordaként reagálnánk egy önmagában korátnsem fenyegető bonyodalomra. Az interjúalanyok hiába gondolkodnak békés szándékú földönkívüliekben – ha már egy ellenséges látogatás azonnali és feltehetően végzetes következményekkel járna ránk nézve – a hadseregnek mégis fontos szerepet tulajdonítanak.

A film kissé szenzációhajhász, blikfangos témaválasztását és külcsínjét ugyanakkor korántsem ellensúlyozza elegendő tartalom, mondanivaló. Madsen nem tévesztendő össze a Kutyaszorítóban színészével (és e film sem M. Night Shyamalan új horrorja, a The Visit). A rendező veterán dokumentumfilmes, ám ezúttal inkább önismétléssel vádolható. Kamerája több jelenet alkalmával is bejár egy-egy látványosabb, kultúránk csúcsát képező építményt, aminek viszont több köze van a rendező A kultúra katedrálisai című 3D-s szkeccsfilmbe forgatott szegmenséhez (Halden börtön), mint jelen mű koncepciójához. Nem először választ inkább hangzatos és nagyzoló, mint érdekes témát, Az örökkévalóságig című filmje (Into Eternity: A Film for the Future) például egy nukleáris hulladéklerakóról szól, melyet 100 000 évre biztosítottak (jelen filmjének is van egy kissé feltűnősködő alcíme: An Alien Encounterby Michael Madsen).

A vágóképek java banális fotópornó, a többi pedig művészinek szánt, de inkább fantáziátlan kompozíció (pl. különféle objektumok fekete háttér előtt), melyek a majdnem másfél óra játékidő alatt egyaránt unalmassá válnak. Noha önmagunkkal szembesítő dokumentumfilmként egy fesztivál záró darabjának nem rossz választás, az izgalmas és ambiciózus koncepció tükrében A látogatás megvalósítása csalódást okoz. Fantáziáinkról, félelmeinkről, valamint képzelőerőnk határairól, korlátairól mesél, ám inkább hibáival, mint tudatosan.

A látogatás (The Visit)
Színes, finn-dán dokumentumfilm, 2014, színes, 83 perc

Rendező: Michael Madsen
Forgatókönyvíró: Michael Madsen

Producer: Lise Lense-Møller
Forgatókönyv: Michael Madsen
Operatőr.: Heikki Färm
Vágó: Nathan Nugent, Stefan Sundlöf
Zene: Karsten Fundal
Forgalmazó: Danish Film Institute