Soha nem képzeltem volna, hogy az indiai klasszikus zenének ennyi rajongója van – és ezeknek éppen a Kortárs Művészetek Háza ad ma találkahelyet. Az átrendezett színpad egy részén is ültek az emberek, elborították az egész nézőteret, sőt még a lépcsőn álldogáltak.

Én magam is kedveltem az indiai zenét ifjabb koromban: volt néhány felvételem, amit rongyosra hallgattam, és látogattam a magyar Kalkutta trió előadásait. Részben az egykori Beatles-tag, George Harrison és Ravi Shankar kapcsolata hozta ezt a népszerűséget (pl. a bangladesi koncert, lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=CB7xfKOkOJo[text]video[/a]) – és bár kevesebbek számára, de a Radha Krsna Temple című lemez is (lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=MxTTRS86Hvc[text]video[/a]), amelynek producere George Harrison volt az Apple lemezkiadónál.

És persze mindet a Nyugat-Európát egykor elözönlő s mára Magyarországon is megtelepedett krisnásoknak (az egykor az USÁ-ban letelepedő Bhaktivedanta Swami Prabhupada híveinek) és a jóga ászánáknak is köszönhető. De én nem ezért jöttem most ide: kihívásnak éreztem, hogy mihez kezd „nyugati" (zene)kultúrán felnövekedett hallásom egy „idegen" kultúra zenéjét hallván.

Ezt a hozzáállást Amjad Ali Khan is elősegítette némiképpen: bemutatta hangszerét, a sarodot, s zenésztársa, Sanju Sahai is tartott egy tablabemutatót. Ennek ellenére s mindezzel együtt is, a majdnem háromórás előadás során egyre világosabbá vált számomra, hogy „nyugati" zenekritikai attitűdömmel itt nem sokra jutok.

Nem mintha a hangok, a hangszerek hangolása lett volna idegen: az indiai zene is 12 részre (pontosabban 22-re, de ne menjünk bele a részletekbe) osztja az oktávot (az alaphangok nevei: Sa, Ri, Ga, Ma, Pa, Dha, Ni, Sa), melyek hangolása, ha nem is a nálunk megszokott egyenletes-lebegésű temperálást követi, de legalább a (Zarlino számarányai óta ismerős) tiszta hangolást. Más a baj: a zenéhez, a „koncerthez" való hozzáállás. Ezért kérem az indiai kultúrában járatosabb olvasóimat, hogy türelemmel viseltessenek irányomban, amíg „nyugati" fogalmakkal próbálom leírni élményeimet – és várják ki az adekvát „kritikát".

Az Indiába látogató nyugati embert először a kulturális diverzitás sokkolja. Ugyanez vonatkozik a hindu vallás iránt érdeklődőkre is: szembesülnünk kell azzal, hogy a védikus tudás – talán – legrégebbi rétegét alkotó Rigvéda (a tűzpapok tudása) egymás mellett és után számos, egymásnak tökéletesen ellentmondó teremtésmítoszt mesél el, hogy szinte minden hindu közösség saját, lokális, házi istenséget imád, miközben nyilvánvaló számukra, hogy e sok-sok különbség nem más, mint Maja fátyla: a felszín látszata, amely a végső egységet takarja.

Nagyon más ez a kultúra, mint amit mi itt megszoktunk. És amikor azt mondom, hogy „más", akkor is nyugati vagyok, hiszen nyugati szemem nem látja a végső egységet: a „minden egy" igazságát.

A sarod egyébként – tökszerű teste ellenére – leginkább a gitárhoz hasonlít: rövidebb a nyaka a szitárénál, és 8 húron játszanak rajta, amelyeket a nyak hosszában egyre rövidülő rezonátorhúrok egészítenek ki (a mi citeránkhoz hasonlóan ezek a rezonátorhúrok plusz a tampura adják az indiai zenére általánosan jellemző „alapzúgást").

Csakhogy a fogólapon – szemben a gitárral és a szitárral – nincs bundozás (hasonlóan például a hegedűhöz), és a húrokat sem az ujjak begyével fogják le – hanem körömmel. Miután ezt elmondta Amjad Ali Khan, véges-végig nyújtogattam a nyakam, hogy ellessem, hogyan lehetséges ez – a tömeg azonban eltakarta előlem a balkézjátékát.

A koncert egyébként két nagyobb blokkra volt osztva, melyeket rövid szünet választott el egymástól. Az első részben „folk song"-okat hallottunk India hegyvidéki területeiről (kiegészítve egy tablabemutatóval), a második blokkban pedig „kompozíciókat". A kompozíciók között szerepelt egy XV. századi raga, Amjad Ali Khan feleségének dedikált szerzeménye, sőt a nálunk inkább költeményeiről és novelláiról ismert Rabindranath Tagore egy kompozíciója is.

Meg kell mondanom, hogy nem éreztem különbséget a folk song-ok, a XV. századi raga és a mai kompozíciók között – természetesen a darabok eltérő karakterén túl. A zene, a darabok hangzása mindvégig hasonló maradt: minden szám alapvetően egyszólamú volt (ami szintén az indiai zene sajátos vonása). Persze a daraboknak volt formája, felépítése, és igen gyakran úgy végződtek, hogy Amjad Ali Khan mintegy akkordszerűen pengette az összes játszóhúrt. A zene ettől még egyszólamú és ugyanaz maradt.

Sanju Sahai lenyúgözően játszott a tablán ujjaival. A tampura-játékos, Tóth Szabi leginkább félrefordításaival vívta ki a figyelmet. Minden elismerés, tisztelet és megbecsülés Amjad Ali Khannak jutott, aki – egy állítása szerint rendkívül nehéz ragán kívül – bizony nem sok virtuozitást mutatott. Persze nehéz ezt megítélni: hiszen még az állítólagos pentaton dallamokban is túl sok volt a „hang" (ahogy a „harmonikus moll" hangsorban is). A legtöbb „hang" valamilyen stabil magasságról indult, majd glissando-szerű „dallamot" írt le, hogy végül az eredeti, fix hangon landoljon.

A tablajáték viszonylag ismerős számunkra, ha máshonnan nem, hát Trilok Gurtu előadásában (lásd például [a]http://www.youtube.com/watch?v=oXoe5Uita_A[text]video[/a]). Csakhogy Trilok Gurtu jazz-zenész, és amit ő játszik, az legfeljebb csak tablaimitáció. Ahogy Ravi Shankar, legfőképpen pedig a Radha Krsna Temple felvételei is csak stílusimitációk. Ez akkor vált világossá számomra, amikor Amjad Ali Khan a XV. századi kompozíció után azt mondta, hogy Látják, kérem, ilyen az indiai klasszikus zene. Eldöntöm, hogy mit fogok játszani, aztán játék közben egyszer csak meggondolom magam, és mást játszom.

Ugyanis ez a zene nem rögzített, és nem is rögzíthető. Ezért imitáció bármely felvétel. Klasszikus – valószínűleg – abban az értelemben, hogy tanult, azaz hosszas tanulási folyamat előzi meg azt, hogy valaki zenésznek nevezhesse magát. Az átadott a tudás azonban a hagyomány átadását jelenti: azt, hogy milyen helyzetben, milyen pillanatban és milyen közönség előtt milyen ragát lehet játszani. Ez a zene itt és most, a hallgatóság jelenlétében születik. Ugyanakkor, és ennek ellenére, a zene itt és most, évezredekkel korábban vagy bármikor és bárhol – ugyanaz. „Szóbeli" hagyomány, amely az előadás rítusában elevenedik meg.

A „koncert" végén szűnni nem akaró taps köszöntötte Amjad Ali Khant. Az ütemes vastaps ellenére, bár újra és újra előjött, nem adott ráadást – bár látszott, hogy elégedett magával és a játékával. De nem volt benne semmi büszkeség. Amit átadott, azt nem ő adta elő: ő csak énekelt, „a sarodon keresztül". Az örök hang szólt.

Spirituális élményben volt részünk. De a játékos nem oldódott fel a személytelen örökkévalóságban. Itt és most játszott nekünk: itt és most az örökkévalóságban.

Előadók:

Amjad Ali Khan – sarod
Sanju Sahai – tabla
Tóth Szabi – tampura