A nők társadalmi környezetével, mozgásszabadságával és választáshelyzeteivel foglalkozó filmek a világ különböző pontjain zajló aktualitásokról adtak hírt. A versenyprogram két darabja is foglalkozott a női önrendelkezés és a saját test feletti kontroll kérdéskörével. Mindkettőben nagy szerepet kapott az elnyomás problémája, amely irreális viszonyokhoz vezet és elkerülhetetlenül tragédiába torkollik.

Albert Shin remekül felépített, rendkívül megrázó alkotása, a Helyedbe lép (In Her Place) egy dél-koreai kis faluban játszódik, ahol egy családanya úgy készül megszabadulni a házasságon kívül megfogant unokájától, hogy odaígéri egy tehetős nagyvárosi nőnek. Erre a döbbenetes elhatározásra kamaszlánya védelmében jut, hogy megkímélje a megalázástól és a számkivetettségtől, amelyben leányanyaként része lenne. Mivel a várandós lány gyerekként, nőként és szegényként a hierarchia legalsó fokán helyezkedik el, az anyát a szülői pozíciója, a tehetős asszonyt a rangja hatalmazza fel, hogy döntéseket hozzon helyette. Az örökbeadásról anélkül állapodnak meg, hogy őt akár csak megkérdeznék. Az örökbefogadó nő beköltözik a család házába, hogy felügyelhesse a terhesség folyamatát. Ettől kezdve a lány élete arra korlátozódik, hogy végrehajtsa a vendég utasításait a magzat védelmében, és kihordjon egy gyereket, akit a születése után elvesznek tőle.

A cselekmény, amelyben a szereplők még nevet sem kapnak, azt vizsgálja, hova vezethet, ha két társadalmi tabu, az örökbefogadás és az abortusz tilalma egyszerre érvényesül. A Helyedbe lép vetítését szakmai kerekasztal-beszélgetés követte, ahol Vincze Teréz, a dél-koreai filmet kutató filmtörténész megerősítette, hogy ha európai szemmel nézve túlzónak is tűnnek a filmben tárgyalt problémák, sajnos nagyon is valósak, mostanában egyre több film ad hangot nekik. Szó esett a cselekmény által felfedett elképesztő személyiségtorzulásokról is, amelyeket Gát Anna, az Üvegplafon blog szerzője az irreális szabályok mentén működő társadalom számlájára írt.

A pakisztáni Dukhtar cselekvő hőse szintén egy anya, aki a lányának próbál segíteni, ő azonban sikerrel is jár. Nem akarja, hogy a gyereke ugyanarra a sorsra jusson, mint ő, ezért megmenti a kislányt a küszöbön álló kényszerházasságtól. Az egyetlen lehetőségük az, hogy megszöknek, hátrahagyva az otthonukat, a felettük uralkodó családapát, nyomukban a befolyásos férj-jelölttel, akinek persze minden sarkon ott leselkednek az emberei. Bár azt nem tudják, hova tartanak, a vakszerencse egy jóravaló fess agglegény oltalmába sodorja őket. A pakisztáni születésű, New Yorkban élő Afia Nathaniel rendezése a menekülős road movie-k dramaturgiai vázára épülő példázat és mint olyan, néha kissé didaktikus. A Dukhtar végkicsengése szerint a pakisztáni nők számára az jelenti a kiutat, ha fellázadnak a sorsuk ellen, és így, ha nem is maguknak, de gyerekeiknek elhozhatják a szabad választás lehetőségét. A filmben megjelenő anya-lánya kapcsolat nemcsak a generációk viszonyáról árulkodik, de női szolidaritás és a közös érdekérvényesítés miatt is fontossá válik.

Az elnyomás és az önelnyomás természetével nagyobb általánosságban foglalkozó Underdog (Svenskjävel) egy megélhetési bevándorló példáján keresztül mutatja be a kulturális, társadalmi, nemi egyenlőtlenség következményeit. A svéd Ronnie Sandahl első egész estés rendezésében a kissé vadóc Dino munka reményében érkezik Norvégiába, történetesen Svédországból. Hiába a megnyerő személyisége, közvetlensége és igyekezete, szegényként és bevándorlóként többszörös hátrányt kell leküzdenie, hogy boldogulni tudjon. Valójában a véletlenen múlik, hogy munkát kap egy tehetős oslói családnál, bébiszitterként kezd el dolgozni. Az anya átmenetileg különköltözött, a fiatal nő pedig hamarosan minden fronton átveszi a helyét. Ha a kelet-európai nézőnek el is tart egy darabig, hogy átérezze a skandináv nélkülözés súlyát, a filmet univerzálisan szemlélve (egyébként a címadás is finoman ebbe az irányba terel) egy sor elgondolkodtató pszichológiai kérdéssel találjuk szembe magunkat.

Bianca Kronlöf jó választás volt Dino szerepére: minden mozdulatából sugárzik a lazaság, a játéka pedig elég visszafogott ahhoz, hogy a karaktere öntudatosságát ne változtassa akaratossággá. Kronlöf a Skandináv térségben egyébként jól ismert tévés komikus és feminista aktivista. Érdekes vonásait és visszatartott mimikáját van időnk alaposan szemügyre venni, mert feltűnően sok arcközelit kap.

Sandahl forgatókönyve két kézzel szórja a feszengve nevetős kínos helyzeteket. A film kulcsjelenetében Steffan megalázó helyzetbe sodorja Dinót, amikor leülteti a vacsoraasztalhoz negyvenes, jómódú barátai közé, akik a lány feje fölött tárgyalják ki a migránsok helyzetét és őt mint érintettet faggatják ki. Norvégia közelmúltbeli bevándorló-ellenes intézkedései miatt válik hátborzongatóvá a beszélgetés, amelyben a felső-középosztálybeli szereplők fejből idézik Eriksen antropológiai tételeit, ugyanakkor a vendégmunkásokról úgy beszélnek, mint rabszolgákról, akik az alantas munkákat végzik helyettük.

A karakterek összetettsége miatt a nézői azonosulás egyik szereplőről a másikra ugrál. Steffen a tökéletes ambivalencia megtestesítője: férfiként vonzódik Dinóhoz, norvégként alacsonyabb rendűnek titulálja, munkaadóként a tulajdonként kezeli, a köztük lévő korkülönbség pedig mindhárom érzést felerősíti. Az Underdog azonban nem merül ki abban, hogy egy kultúraközi viszonyt társadalmi melodrámaként elemez. Azzal, hogy Ida, Steffen testképzavarral küzdő lányának karaktere különleges hangsúlyt kap a történetben, egy sor plusz kérdés is beúszik. Az önbizalomhiányos kiskamasz érzelmek teljes skáláját éli meg nevelőnőjével kapcsolatban: először nővéreként csodálja, majd gonosz mostohájaként utálja, végül barátként segíti. Az ő fejében még nem létezik az idegengyűlölet regisztere.

A szórakoztató műfaji filmek női főhősei között előfordult magányos vámpír, öntudatra ébredő android, szerelemért epedező kismama, fiatalkorú bűnöző és memóriazavaros flegma sorozatgyilkos is. Allan Sorensen, a Titanic fiatal programigazgatója a zsánerfilmek súlyozásával nyitott a szélesebb közönség ízlése felé, és a fesztiválnak sikerült is remek kultfilmeket kitermelnie. A Titanic alatt bármerre is fordultam, mindenki a Csadoros vérszívót (A girl walks home alone at night, r. Ana Lily Amirpour) és az Ex machinát emlegette (magamat is beleértve). Előbbiről írt kritikánkat lásd itt.

Az angol Alex Garland Ex machinája (tudomány)etikai kérdésekkel megtűzdelt, okosan felépített sci-fi, amelybe egyúttal a románc és a pszichológiai thriller  elemei vegyülnek. Oscar Isaac egy feltalálót alakít, aki a festői szépségű erdő közepén álló high-tech rezidenciájában dolgozik legújabb találmányán, egy mesterséges intelligenciával rendelkező kiborgon, úgy tűnik, teljes magányban. Egy fiatal programozót hív a házba, akit azzal a feladattal bíz meg, hogy vesse alá a robotot, Ava-t a Turin tesztnek, vagyis állapítsa meg, hogy valóban rendelkezik-e saját személyiséggel, vagy csak ennek imitálására képes. Az őrült tudós-figura teremtményébe olyan érzelmeket, vágyakat és félelmeket kódol, amilyeneket csak akar. Kérdés, hogy mi történik, ha az önálló döntéshozás képességével is ellátja. Minél inkább emberivé válnak Ava gondolatai, annál nagyobb igénye van arra, hogy emberi alakot öltsön.  A férfi által vezérelt női robot öntudatra ébredéséhez saját testének megalkotásán és "szexualitásának" megtalálásán keresztül vezet az út. A hét napra osztott fordulatos cselekmény a hármójuk közti, dinamikusan változó viszonyokat térképezi fel. Mary Shelley Frankenstein-szorijának a 21. századba helyezett parafrázisa egy sor olyan felvetéssel bővül, amely a mai kor emberét izgalomba hozza, elsősorban a felügyelet és a kontroll témakörében. A rengeteg egymásra rakódó tartalmi réteg mellé ráadául lenyűgöző látványvilág és tudatos fényhasználat is társul. Nem csoda, hogy a fesztivál nagy kedvence lett.

Annál felejthetőbb darab a dramaturgiai közhelyekkel zsúfolt melodráma, a Vízválasztó (Across the sea), amely a történetét és filmnyelvi megoldásait egy török szappanoperából kölcsönözte. Főhőse, Damla New Yorkba emigrált fiatal török nő, aki két férfi és az általuk képviselt keleti-nyugati kultúra között vergődik. A szenvedélyek vihara akkor támad fel, amikor az aktuális barát először töpreng el azon, hogy miért akarja barátnője születendő gyermeküket a korábbi szeretőjéről elnevezni.

A gyökerekhez való visszatérés ürügyén Esra Saydam és Nisan Dag a török riviérára helyezi a történetet, amelyet kagylót gyűjtő viháncoló gyerekekkel és íncsiklandó ételektől roskadozó asztallal tesz egyenlővé. Sokat elárul a filmről, hogy az érzelmi tetőpontját a parti homokban lejátszott focimeccs adja, amely a két rivális közti párbajjelenet szerepét tölti be. A soványka történetért valamelyest kárpótolja a nézőt a feszültségépítés, az, hogy minden fontosabb beszélgetésre hosszú késleltetés után kerül csak sor. Kár, hogy a várakozás örömét egyből agyonüti a dialógok sutasága és mesterkéltsége, ennél még az is jobb lett volna, ha a nagy találkozások hosszú hallgatásokban merülnek ki.

Bár elnyerte a Zsűri Különdíját, de a díjátadóig nem sok szó esett a finn J-P Valkeapää debütálásáról, a Megléptekről (He ovat paenneet). A film főhőse, az arrogáns és hisztérikus főhősnő, Raisa átlagos lakó a fiatalkorúak börtönében. Megismerkedik a beszédhibás és valamiért teljesen jellegtelennek ábrázolt Jonival, aki fülig beleszeret a leányzóba és követi akár a világ végére is. A coming-of-age és a road movie klisék leltárjegyzékeként is felfogható alkotás sztereotipikus kamaszai meglógnak a javítóintézetből, elkötnek egy kocsit, egy kincs nyomában keresztbe-kasul szelik a vidéket, természetesen láncdohányozva és metált üvöltetve az autórádión.

Az epizodikus szerkesztésű narráció minden elképzelhető közhelyet kipipál az egymás bevásárlókocsiban tologatásától az elhagyott erdei kunyhó elfoglalásáig, beleértve a kajaszerzést a benzinkútról, a kötelező drogos tripet és a vadállatnak beöltözést is. A film referenciajegyzéke olyan hosszú, hogy a Félelem és reszketés...-től a Száguldásig meghúzott íven minden egyes filmet meg lehetne itt említeni. A forgatókönyv egyetlen meglepetést tartogat, de az annál nagyobbat üt, amikor az epilógusban minden előjel nélkül kapunk jó tízpercnyi slasher horrort. A film addig érvényes belső logikája felborul, a történetvezetésben az okozatiságot teljesen kiszorítja a véletlen. Ezeket a lázálomszerű képsorokat nem olyannak kell elképzelni, mintha David Lynch beleszólna a rendezésbe, sokkal inkább úgy, hogy egymás mellett megférjenek benne a gyomorforgató középkori kínzómódszerek, orosz rulettezés és egy végtelenül ostoba maffiafőnök – mindez egy erdei tisztáson. A bizarr lezárás olyanná teszi a filmet, mintha csak egy szülői intelem lenne: „így jár, aki nem fogad szót!”.

„A sötét oldal” szekcióba került April Mullen amerikai akcióthrillere, a 88. A Memento silány utánzata időfelbontásos narrációval próbálkozik, hogy betekintést adjon a memóriazavaros főhősnő, Flamingo tudatába (aki nem másról nevezi el magát, mint egy sztriptízbárról). A bonyolultnak feltüntetett elbeszélői struktúra valójában egy mezei keretes szerkezet és mindig az előző jelenet megismétlése, soha nem látott mennyiségben zúdul a nézőre a flashback. A film legemlékezetesebb eleme a horrorfilmeken edződött Katherine Isabelle arca, ahogy kiül rá az értetlenség és ott is marad a film teljes hosszában. Ebbe a tudatba kár belelátni, mert a bosszúvágyon, az értelmetlen törés-zúzás ötletén kívül mindössze a következő emlékfoszlányok vannak benne: egy rágóautomata, egy pohár tej és egy lemezjátszó. Míg ömlik a könny és a vér, a történet magától összeáll, nézői agymunka nélkül, és biztos, ami biztos, szóban is megismétlődik.

Nagyon bírtam a fesztivál Valami vadság szekcióját, itt vetítették az elsőfilmes (korábban punkzenészként ismert) Bitte Anderson fergeteges antirasszista queer road movie-ját is, amely az idei Berlinale Panorama programjába is bekerült. A Kickstarteren összekalapozott pénzből forgatott kis költségvetésű Dyke Hard igazi csemege volt a programban. Ízig-vérig B-film, amely cyborgok, szellemek, ninják, motorosok, börtöntöltelékek egész sorát mozgósítja. A '80-as évekbe helyezett pofonegyszerű történetben egy leszbikus svéd rock/szintipop-zenekar tehetségkutatóra indul a Nagyvárosba, hogy meghódítsák a világot, de a banda korábbi tagja minden eszközt bevet, hogy ezt megakadályozza. Önirónia felsőfokon, a műfaji és a meleg közösségről létező klisék eltúlzása – ilyen, amikor egy paródia jól működik.

A road movie-kerettörténetbe rengeteg nagyon vicces, provokatív, vagy éppen zavarba ejtő epizód ágyazódik: igazi exploitation film, amely nem fukarkodik szexszel, erőszakkal és rettenetes '80-as évekbeli zenékkel sem. A stockholmi LMBTQ-közösséget nagy létszámban bevonó film hatalmas statisztériát mozgat, 400 szereplőjével óriási happeningre emlékeztet, a fináléja pedig egy gigantikus drag show. Rétegfilm, csak az igazán bátraknak ajánlott!