Az egyértelmű és egészen biztos, hogy a Bad Plus sztárzenekar. És nem csak a kritika áradozik róluk (a Downbeat magazin kritikusai a tavalyi év második legjobb együttesének szavazták meg őket), hanem a közönség is odavan tőlük. Ezt bizonyítja, hogy a Trafó termét is zsúfolásig meg tudták tölteni, úgy, hogy nemcsak a nézőtér volt tele, hanem a székek előtti párnákon is rengetegen ültek, sőt még a falak mentén is álltak emberek. Ezt nevezik teltháznak.

Az est többi összetevője viszont már nem ragadható meg ennyire egyszerűen. Először is, mert nem szimplán a zongorista Ethan Iverson, a nagybőgős Reid Anderson és a dobos Dave King által alkotott Bad Plus triót, hanem ennek egy három fúvóssal (Tim Berne és Sam Newsome szaxofonosokkal, illetve a kornetten játszó Ron Miles-szal) kiegészült felállását hallhattuk. A Bad Plus-tól persze nem idegen a vendégművészekkel való kollaboráció gondolata, ennek legfrissebb példája a májusban megjelenő lemezük, amelyet a szintén fúvós Joshua Redmannel kiegészülve vettek fel.

Másodszor pedig az is megemlítendő, hogy nem a Bad Plus saját szerzeményeit, hanem Ornette Coleman 1972-es Science Fiction című lemezének feldolgozását adták elő. A zenekartól persze egyáltalán nem idegen mások dalainak feldolgozása sem, rögtön első, 2001-ben kiadott debütáló lemezük például egy Abba sláger átértelmezésével kezdődik. Azóta pedig a Nirvánától a Pink Floydig, a Black Sabbath-tól Aphex Twinig számos előadó dalát dolgozták már fel, nem megfeledkezve a tavalyi Sztravinszkij Tavaszi áldozatát dzsesszesítő lemezükről sem, amelyet szintén a Downbeat magazin az év tíz legjobb lemeze közé választott.

A Science Fictiont a Bad Plus tagok egybehangzóan Coleman egyik remekművének tartják, és olyan lemeznek, amely Anderson megfogalmazása szerint a Bad Plus DNS-ét adja: lendületes, szabad, kicsit furcsa, de mégis könnyen befogadható. A zenekar már a kezdetektől nagyon szívesen játszik Coleman szerzeményeket: a Science Fiction egyik dala, a Street Woman helyet kapott 2004-es Give című lemezükön is. A mostani koncerten viszont a Science Fiction egészét hallhattuk, megkevert számsorrenddel és nagyjából kétszeresére nyújtott játékidővel (a lemez eredetileg 37 perces, a koncert pedig körülbelül 75 percet tartott).

Az alkalom tehát egyaránt alkalmat nyújtott arra, hogy a zenészek jól érezzék magukat, hiszen egyik kedvenc szerzőjük darabjait játszhatták, hogy leróják tiszteletüket egyik nagy és meghatározó elődjük előtt, és hogy népszerűsítsék Coleman egyik kiváló lemezét. A számok közötti egyik szünetben a bőgős Anderson el is mondta, hogy bár a Science Fictiont még a Coleman rajongók közül is kevesen ismerik, ők bátran ajánlják mindenkinek és arra buzdítanak, hogy hallgassuk meg eredetiben is.

Bevallom, hogy előzőleg én sem ismertem a lemezt, de Anderson felhívásának már a koncert előtt eleget tettem, hogy nagyjából fel tudjam mérni, hogy mire számíthatok majd. És ezen a ponton kezdődnek a további komplikációk, ám mielőtt még belemennék ezek részletezésébe, úgy érzem, hogy el kell árulnom egy titkot a zenehallgatási szokásaimról.

Nevezetesen azt, hogy nem tudok szólókat hallgatni. Szerintem sokkal érdekesebb, vagy legalábbis én sokkal jobban élvezem azt figyelni, hogy a szólók alatt mit csinálnak a kísérő zenészek. De nem csak a tulajdonképpeni szólókkal vagyok így, hanem még a szólóhangszerekkel is: sokkal jobban szeretem a basszust meg főleg a dobot figyelni.

Mindezt azért tartottam szükségesnek meggyónni, mert a koncertnek úgy éreztem, hogy egyértelműen a fúvósok voltak a fénypontjai. Sziporkázó szólók, hibátlan összjáték és tökéletes munkamegosztás jellemezte a játékukat. Ellenük a világon semmit sem tudnék felhozni, csakhát nem tudták túl sokáig lekötni a figyelmemet.

Ezzel viszont nem azt szeretném sugallni, hogy a kíséret rossz volt. Sőt, éppen ellenkezőleg, az is mindig pontosan és tisztelettudóan szolgáltatta az alapot, ugyanakkor lendületes és eléggé változatos is volt. Mégis úgy éreztem, hogy hibádzik valami. Mert bár elég beleéléssel és svunggal játszottak ők is (King a nagy nekiveselkedéstől többször fel is pattant a székéről, sőt még a pad-jét is leverte párszor), mégis valahogy statikusnak tűnt a játékuk. Ami azért volt fölöttébb érdekes, mert - mint mondtam - lendületből egyáltalán nem volt hiány, mégis valahogy távoli maradt az egész, nem sodort magával.

Ezt fölöttébb sajnáltam, mert Coleman eredetijének legfontosabb jellemzője, hogy berántja a hallgatót, és egy mindent elsöprő utazásra viszi magával. A Bad Plus esetében ez inkább a virtuozitásban való távolságtartó gyönyörködés maradt. S hogy ennek mi volt az oka, nem igazán sikerült megfejtenem. Mert még egyszer mondom, minden zenész tényleg lenyűgözően játszott.

Így inkább külső tényezőkben próbáltam fellelni az okot, legkézenfekvőbben a hangosításban. Mert a zongorát és a bőgőt az én ízlésemhez mérten valóban kevéssé lehetett hallani, a dob viszont az összképhez viszonyítva picit túl erős volt.

Így King nagyjából maga alá utasított mindenkit, amit én mondjuk az előzőekből következően annyira nem kellett volna bánjak, de valamiért ő sem tudott sokáig lekötni. Talán mert egyszerűen nem tetszett, ahogy szóltak a dobjai. Talán - amint azt egy kedves dobos ismerősöm felvetette - mert nem figyelt eléggé a többiekre, inkább csak a saját feje után ment. De az is lehet, hogy csak azért, mert túl hosszúra voltak nyújtva a számok. Nem tudtam helyben megfejteni, és utólag már hiábavaló a találgatás.

A lényeg az, hogy bár voltaképpen nagyon jó koncertet hallhattunk, mégsem volt ez nagyon jó, mert a Coleman-lemez sodrását egyáltalán nem tudta visszaadni.

De azt föltétlenül meg kell köszönnöm a zenekarnak, hogy egy ilyen kitűnő korongra irányította a figyelmemet, és én is csak javasolni tudom mindenkinek, hogy hallgassa meg a Science Fictiont Colemantól. Tényleg zseniális zene.

Reid Anderson – bőgő
Ethan Iverson – zongora
Dave King – dob
Tim Berne – szaxofonok
Sam Newsome – szopránszaxofon
Ron Miles – trombita, kürt