A kiállítás egyik nagy érdeme tehát a szokatlan személyesség. A műterem két helyiségében a műalkotások úgy lettek installálva, mintha a helyiségek dekorációs elemei, berendezési tárgyai volnának. A korabeli bútorok, székek, asztalok és személyes tárgyak között ezek a vásznak és grafikák kontextusra lelnek, élővé lesznek, a benjamini aurával gazdagodnak, ennek köszönhetően pedig a látogatóval eleven és közvetlen kapcsolatba kerülnek, ami befogadásukat is megkönnyíti.

Az intim befogadást teszik lehetővé a térbe helyezett kisméretű tablók is, melyek teljes képet rajzolnak az adott művészről. Az ezeken szereplő fotók, képek, újságcikkek és az életrajzok izgalmas elemeinek felvillantása ugyanis éppen azt segítik, hogy a befogadó megismerje az adott alkotó személyiségét, motivációit. Azonban ezeknél a részleteknél sokkal fontosabb, hogy minden egyes táblán a művész egy-egy leszármazottjának visszaemlékezése szerepel a száraz életrajz helyett, ezek pedig rendkívül személyesek és egyedi szövegek, ennek köszönhetően a befogadó nemcsak a művekkel, hanem az alkotókkal is intim közelségbe kerülhet, őket nemcsak művészként, hanem emberként ismerheti meg.

A tablókból kirajzolódó személyiséget tovább árnyalják azok a személyes tárgyak, melyeket a hagyatékok őrzői bocsájtottak a múzeum rendelkezésére. Az egyik vitrinben a frontról „hazatért” használati tárgyakat szemlélheti a befogadó, egy másik sarokban egy üveglap alatt Medgyaszay István szerelmes leveleivel, Rippl-Rónai naplójával és más művészek vázlatfüzeteivel találkozunk, melyekből világosan kirajzolódik az alkotók háborúellenessége is.

Sokat segít a közvetlen befogadásban az is, hogy a munkák érinthető közelségben helyezkednek el, nem kell a múzeumban megszokott távolságokat tartanunk, ami lehetőséget ad arra, hogy a festmények sosem látott részletei váljanak láthatóvá a befogadó számára. A látogató esetenként nemcsak új részleteket fedezhet fel, hanem számára teljesen ismeretlen munkákra is bukkanhat, hiszen e mostani kiállításon nagyszámban szerepelnek olyan festmények és szobrok, melyeket eddig nyilvánosan sehol máshol nem lehetett látni.

Azonban nemcsak ettől egyedülálló a tárlat, hanem amiatt is, mert a művészettörténet egyik vakfoltját tárja fel, hiszen korábban ekkora teljességben még nem informálódhattunk e művészek háborúban töltött éveiről, illetve alkotóéveik e sajátos korszakáról. Nem közismert például, hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmond kosztfelíróként dolgozott a Képzőművészeti Főiskolán működő hadikórházban, de az sem, hogy Rudnay a védelmi rendszer álcázására fákat és bokrokat tervezett. E kiállításon ezekre a „titkokra” is fény derül, illetve a bemutatott plakátok, könyvtervek, tisztekről készült portrék világossá teszik azt is, hogy melyek voltak ekkoriban a művészek legfontosabb bevételi forrásai.

Dicsérendő még a kiállítás önreflexivitása, az, hogy a bemutatott munkák között fel-felbukkan Molnár C. Pál egy-egy alkotása is, annak ellenére, hogy ő egészségügyi okok miatt nem vett részt a háborúban, viszont szellemi közösséget alkotott fronton járt társaival, így a munkái szerves egységet alkotnak a többiekével.

A kiállításon tizennégy alkotótól láthatunk műveket: a falakon és a vitrinekben Aba-Novák Vilmos, Benczúr Gyula, Jeges Ernő, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Körösfői Kriesch Aladár, Ligeti Miklós, Mednyánszky László, Medgyaszay István, Molnár C. Pál, Rippl-Rónai József, Rudnay Gyula, Sámuel Kornél, Stróbl Alajos, Szőnyi István festményei, grafikái és szobrai találhatóak.

A Béke és háború – Művészsorsok a Nagy Háború idején című kiállítás a Molnár C. Pál Műterem- és Lakásmúzeumban (1118 Budapest, Ménesi út 65.) tekinthető meg 2015. június 27-ig.

Fotók: Kocsis Katica