A koncert alatt még nem voltam tisztában azzal, hogy a mezzoszoprán énekesnő és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezénylő karmester házastársak. Mégis hamar felfigyeltem arra (be kell valljam, rendkívül szimpatikus volt), hogy Chichon mennyire lesi Elina minden rezdülését, "kívánságát". Az énekes daraboknál (azaz a műsor első felében minden második művet) gyakorlatilag nem is ő, hanem az énekesnő irányított.

A Tavaszi Fesztivál idei ügyeletes dívája ezen az estén 4 nyelven énekelt: kezdte az orosszal, folytatta a franciával, aztán jött a spanyol illetve az olasz. Úgy éreztem, ahogy halad előre a darabokkal, úgy nyílik ki (persze maguk a művek is ezt követelik), és úgy áll neki egyre jobban a szerep illetve a hangja úgy lesz egyre magabiztosabb.

2009-ben Carmenként a Covent Gardenben és a Metropolitanban is nagy feltűnést keltett,  általában bel canto-énekesként tartják számon. Azaz az „extrovertáltabb” szerepek illetve népek zenéjében mozog otthonosabban. A Müpa-beli koncert ezt tökéletesen alátámasztotta. A Carmen itt sem maradhatott ki (ahogy, gondolom, egyik koncertjéből sem).

Elina Garancát jó mezzoszopránnak tartom, de azért nem mondanám azt, hogy kiemelkedő hangi adottságokkal van megáldva. Inkább úgy definiálnám, hogy ha hazai énekes lenne, akkor a mai magyar operaénekesi palettának a felső szegmensébe kerülne, világviszonylatban viszont nagyon erős középszernek mondanám, aki nagyjából bármit elénekel, de mégsem esünk tőle hanyatt. Inkább amolyan „na, ez is szépen megvolt neki” és társai reakciókat kapcsolnék hozzá.

A Bartók Béla Hangversenyterem egyébként tele volt, amin nem is csodálkoztam, hiszen – legalábbis ami az első felvonást illette – a műsor maga népszerű, de nem agyonjátszott művek sorozatából állt.

Az egyik ilyen volt Massenet: Thais című operájából a híres Meditáció részlet, mely amúgy a darabban a 2. felvonás előtt hangzik el. A vezető szólamot egy hegedű viszi, melynél érzelmesebb, lágyabb, líraibb szóló kevés létezik a zeneirodalomban. Ennek megfelelően - gondolom én - kedvelt darabja a hegedűn játszó zenészeknek: olyan zene, melyhez fel kell nőni, s melyet nagy megtiszteltetésnek vesznek, ha eljátszhatnak, főleg egy ilyen illusztris helyen.

Nos, ezen az estén a szólót játszó hölgy hibátlanul eljátszotta, azzal nem volt gond, de úgy nagyjából egy tizenéves érzelmi szintjén. Sokkal több vibrato és pianókkal, fortékkal való játékkal tehette volna színesebbé. Vagyis ekkor lett volna egyáltalán értelme, hogy eljátssza…

A zenekar egészére azonban egy rossz szavam sincs. Egészen felemelő, mi több vérpezsdítő és „ütős” volt, ahogy a Saint-Saens-féle Bacchanália-t játszották. Maximálisan elkapták azt a fonalat, melyet Chichon dobott eléjük. A hirtelen befejezés is parádésra sikeredett, a közönség egy emberként zendített rá a tapsra.

A szünet után egyértelműen – ha addig nem történt volna meg – a nagyérdemű elcsábítása volt a cél az olyan zenékkel, mint a Carmen, Granada, O mio babbino. Az utóbbi kettőt a visszatapsolásnak köszönhetően hallhattuk.

Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha újévi, szenzációhajhászó, show-szerű koncerten lennék. Ami nem azt jelenti, hogy ne élveztem volna, de azért a koncert első fele számomra nagyobb élményt nyújtott (annak ellenére, amit Elina „kinyíló” hangjáról és lényéről mondtam). 

A műsoron:

Glinka: Ruszlán és Ludmilla - nyitány

Csajkovszkij: Az orléans-i szűz - Johanna áriája

Massenet: Thaïs - Meditáció

Saint-Saëns: Sámson és Delila - Delila áriája (Mon cœur s’ouvre à ta voix)

Saint-Saëns: Sámson és Delila - bacchanália

Gounod: Sába királynője - ária (Plus grand, dans son obscurité)

Három pasodoble

Bizet: Carmen – keresztmetszet

Közreműködött:

Elina Garanca, mezzoszoprán, Budapesti Filharmóniai Táraság Zenekara, vezényelt: Karel Mark Chichon