A zsúfolt nézőtérről lesem, ahogy felvonul a négy zenész a színpadra, utoljára – természetesen – Sanborn. Ha nem így, ebben a sorrendben történt volna mindez, talán egészen más benyomásom támad a fontossági sorrendről: a dobos  egy nagydarab, érdekes arcú színesbőrű, a basszeros is színes, ám jóval vékonyabb és inkább az elegáns-laza stílust jeleníti meg a zsebéből kilógó vastag, nikkel óralánccal, a gitáros idősebb kaukázusi, arcáról és fura, sovány testéhez képes kidagadó hasáról súlyos alkohol-szeánszok jutnak az eszembe, a billentyűs pedig mintha egy beat-mise tiszteletese lenne. Ehhez képest David szolíd öltönyben és frizurával jelenik meg, a legalacsonyabb, legszürkébb, és még az alt szaxofon is úgy néz ki, mintha családi örökség lenne, és most vette volna ki a zaciból.

Ugyanakkor, ahogy elkezdenek zenélni hamar világossá válik a leosztás, hogy a többi zenész a háttér, a térkitöltő szerepét tölti be. Bár ez így nem feltétlenül igaz, ám amíg ezen állításom pontosítást nem nyer majd, mégiscsak maradjunk ennyiben.

Van némi bizonytalanság bennem a szaxofonnal szemben, és ezt nehezen titkolom. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy az utóbbi húsz-harminc évben annyi jazzszaxofonost hallottam már mindenféle rendből és rangban, hogy vitatható jóízlésemet és szubjektivitásomat kivéve nem igazán tudom eldönteni (már azon túl, hogy nekem személyesen tetszik vagy nem) azt, hogy a játékos a világ legjobbjai között van, avagy valahol hátul kullog a lajstromban az ismeretlen hősök között.

Amit Sanborntól hallok, az leginkább a bebopra emlékeztet: gyors futamok, amelyeknek a kezdő és végpontjai hangsúlyosak, meglehetősen szentségtörő hasonlatként, ám legfőképpen a barokk pszeudo-polifóniára emlékeztetve engem. Ugyanakkor az alap legtöbbször dögös funky, bár némi trükkel elnyújtva a hangsúlyokat, mint valami funk-bossa-nova. (Jócskán rádióbarát összevetésként ajánlanám Sade vagy Simply Red lemezeit.)

Ha már a szubjektivitásnál tartunk, nekem a dobos tetszik a legjobban. Termetéről ítélve inkább henteslegénynek nézném, ám pontosan azt hozza, amitől különlegesek a mai avantgard jazzdobosok: viszonylag kevés eszközt használ (bár néha még ezzel is meglep), ám annyi fantázia és ötlet van a játékában (no meg annyira nem dobos-barát ritmusok), hogy egyfajta show-műsorként hat már a zenélése is. Amire persze jócskán rájátszik: egyszer a levegőben, a tamok felett folytatja a dobszólót, máskor megénekelteti a közönséget, szóval igazi Humor Harold.

A billentyűs viszonylag hamar az előtérbe kerül, kicsit erőszakosan kiemelkedő játéka a korai Medesky-re emlékeztet, bár annál azért visszafogottabb. A különböző hangszerek közül ezalatt egy jókora fadobozon kalimpál, ami feltehetően orgona. Később szintetizátoron zenél, és több számban is xilofon vagy vibrafon szólamot csempészik a muzsikába.

A basszeros kevésbé jön be, mert ő fintorog. Öthúros basszusgitáron játszik, amely csillog-villog, a zenész eleganciája pedig különös: egyszerre színesbőrű vagány punk (MC) és lord. Viszont ahogy nézem és hallgatom, azon túl, hogy pontosan hozza a dögös funky alapot, amit csinál, az inkább show mint kunszt.

A legkevesebbet talán a gitáros játszik, aki a zenekar másik fehér tagja (David mellett), és ugyan látom, hogy színjózan, és az utóbbi tíz-húsz évben valószínűleg ez nem is volt másként, engem mégis idült alkoholista kortársaimra emlékeztet (és kérem bocsásson meg a kedves olvasó a bevallottan szubjektív leírás miatt). Viszonylag ritkán hallatszik a gitár hangja, ám az ízléses, kifejezetten a helyén van úgy, ahogyan van. Lesz egyébként a koncert során neki is egy nagyobb szólója, s ahogy a basszeros esetében, ez is nagyrészt trükk, kevésbé kunszt.

Ugyan érezni, hogy a hangszerek (finoman) effektezve vannak, és időnként effekt-váltást is hallunk, én nem látok pedálokat a zenészek előtt. Meglepő módon viszont, Sanborn bal oldalán egy mini keverőnek tűnő eszköz van, amelynek időnként jelentőségteljesen csavargatja a gombjait.

A színpad másik szélén, a jobb oldalamon a háttérben egy számítógépet látok, mögötte egy fiatal fickóval. Gondolnám, a világításért felelős, hiszen a keverő hátul van, innen oldalról elég furcsa lenne keverni, de a világítás meglehetősen statikus, nem hiszem, hogy erre külön embert alkalmaznának. Ahogy azt is kétlem, hogy az ő feladata lenne a hangszerek effektjeinek kontrollja.

Sokan vitatkoznak arról, minek köszönhető, hogy a tévében a reklámok mindig hangosabbak, mint a műsor. Illetve valószínűleg számtalan olvasóm megtapasztalta, hogy (főként a „sztárok” előtt) az előzenekar általában egész jól szól, ám amikor a fő attrakció megjelenik, egyszerre minden tökéletesen működik, a hang szinte „üt”.

Van egy trükk, amit side-chainnek szokás nevezni a technikai megvalósítás miatt: egy kompresszort tesznek az egyik csatornára, amelyet egy másik csatorna jele vezérel. Az eredmény az, hogy amikor az egyik csatorna jele halkul, a másik felerősödik és vice versa, szóval a csatornák „egyesült” ereje konstans.

Az eredmény az, hogy a dinamika szinte teljesen eltűnik: nincsenek halk vagy hangos részek, inkább csak a zene karaktere változik (mint most), a hangerő az elejétől a végéig nagyjából egyforma. (Mivel ilyen megoldást zárt koncerten még nemigen hallottam, talán a számítógép feladata volt ez a szuper-kompresszálás.)

A hangszerek időnként kiemelkednek a háttérből, ám többnyire csak néhány pillanatra, vannak lágyabb részek és kemény, funky-s „csippentések” meg elszálló futamok, ám az egész beleolvad egy konstans masszába és az alapritmusba, amely az elejétől a végéig visz, mozgat és könnyen követhető, szóval borítékolható a siker.

Be kell vallanom, hogy bár elég büszke vagyok az angol nyelvtudásomra, az utóbbi jó tíz év zenészei közül Sanborn beszédét értem a legkevésbé, pedig ő konferál. Tudniillik a koncert végére marad még egy megható pillanat, amikor felkonferálja egy fiatal, huszonvalahány éves szaxofonos ismerősét, aki feltehetően most a tanítványa, ám én egyáltalán nem értem a nevét (és az előbbieket is inkább csak kikövetkeztetem).

Eljátszanak néhány számot közösen, és ez talán a számomra legismertebb zene. Van egy rész, amikor ketten feleselnek egymásnak a színpadon, amikor az egyik hangot Sanborn, a másikat pedig a fiatal fickó adja, és nagyon látványos az egész, ám a keverés és a sajátos helyzet miatt szó sem lehet arról, hogy a friss zenész virítson.

Szünet nélkül, az elsőtől az utolsó pillanatig profi zenét hallottunk. És nem kellett ehhez különösebben érteni a jazzhez, nem kellettek kimagasló hallgatói képességek vagy nyitottság, csak némi ritmusérzék, és hogy az ember átengedje magát az élvezetnek.

Rádióbarát koncert volt, ami mellett nyugodtan ebédet főzhet az ember, miközben az unokáját lovacskáztatja vagy matek házi feladatot ír a gyereknek. Másfél óra garantált élvezet.

És ne értsen félre senki, mert hiszem és tudom, hogy szükség van az ilyen zenére, az ilyen előadásra – és ezt most aztán rendesen megkaptuk. Ezt nevezem hakninak – profi hakninak.

A műsoron:

David Sanborn Band

Közreműködők:

David Sanborn - altszaxofon

Nicky Moroch -- gitár

Ricky Peterson - billentyűs hangszerek

Andre Berry - basszusgitár

Chris Copeland - dob

Kéttucatnyi album, hat Grammy-díj, arany- és platinalemezek sora, David Sanborn az elmúlt három és fél évtized egyik legaktívabb és legtermékenyebb jazz-szaxofonosa. A zenei pályáját a chicagói blues bűvkörében kezdő nagyszerű muzsikus minden stílusban otthonosan mozog, és sokoldalúságát nemcsak hallatlanul gazdag pályája, hanem minden egyes koncertje is visszaigazolja.

A legnagyobb jazzlegendákkal és popzenészekkel játszott, például David Bowie vagy Stevie Wonder lemezeinek legihletettebb pillanatai fűződnek a nevéhez. Minden poszton - legyen az zenekari muzsikus vagy frontember - szívesen játszik. Munkabírása legendás, 2010-ben - a legváltozatosabb műfajú produkciókban - több mint százötven alkalommal állt színpadra. Sanborn olyan, a saját és a különböző zenei stílusok határait folyamatosan tágító előadó, aki az újdonságok iránti érdeklődését soha, egyetlen pillanatra sem veszítette el. E végtelenül rokonszenves művész maga alapította együttesével adott koncertjein gyakran érezhetjük úgy, mintha nem is egy, hanem legalább tíz, különböző gyökerű és stílusvilágú együttes produkcióját hallgatnánk: David Sanborn újabb és újabb színeket varázsol elénk.