A történet kezdetén Alice egy, éppen az 50. születésnapját ünneplő, nyelvész professzor. Intelligens, gyönyörű és gazdag. A munkájában sikeres és a magánéletében is kiegyensúlyozott: a new york-i Columbia Egyetemen tanít, otthon odaadó (és szintén sikeres) férj várja és három felnőtt gyerekével is jó a kapcsolata. Az élete mondhatni tökéletes, míg az egyik egyetemi előadása közben egyszerűen nem jut eszébe egy kifejezés. Miután az elfelejtett szavak megsokasodnak és egyes ismerős helyek is idegenné válnak, Alice orvoshoz fordul. Korai Alzheimer kórt diagnosztizálnak nála.

Ironikus módon, a legelső szó, amit Alice elfelejt, a „lexikon.” Richard Glatzer és Wash Westmoreland rendezők a Lisa Genova neurológus regényét adaptáló történetüknek tudatosan egy nyelvész professzort választottak főszereplőjeként, ezzel téve még tragikusabbá Alice helyzetét. A betegség hatására pont egy olyan nő veszíti el az interakcióra való képességét a körülötte lévő világgal, akit nem csak lenyűgöz az emberi kommunikáció, de ezzel keresi a kenyerét is.

A filmben Alice szemével követjük az eseményeket. A tragédiát itt nem egy őt elvesztő családtag nézőpontjából éljük át (mint például Richard Eyre Iris – Egy csodálatos női elme című filmjében), hanem végig  a főhőssel azonosulunk. Azt a tragédiát kell átélnünk, ahogy ez az intelligenciája és karrierje által meghatározott nő, személyisége lényegét veszíti el. A film hatásosan jeleníti meg a betegség tragikus állomásait (Alice-nek ritka gyorsasággal romlik az állapota): először csak szavakat felejt el, később a távoli ismerősök, majd szerettei arcát sem ismeri fel, sőt  jól ismert helyeken is eltéved, a „jelen-levő” pillanataiban pedig attól retteg, hogy mit fog még legközelebb elfelejteni.

Az egyre gyengülő memória protéziseként a filmben fontos szerepe lesz a modern technológiának. Még a '90-es években játszódó Iris főhőse papírcetliket, Alice már az okostelefonját használja mentőövként, abban a küzdelmében, hogy kapcsolatban maradjon a környezetével: nem csak legooglizza a lánya kedvenc süteményének a receptjét, de a telefonjával teszteli is saját magát: minden reggel a személyiségét meghatározó kérdéssorra kell válaszolnia. Betegségének a kezdeti fázisában egy instrukciókkal ellátott videóüzenetet is hagy későbbi önmagának. Amikor ezt a már jóval leépültebb Alice véletlenül megtalálja a laptopján (az egyik legfeszültebb jelenet), a film még olyan memória-elvesztéses thrillereket is megidéz, mint a Memento. Azt, hogy a technológia mekkora segítsége lehet egy betegséggel küzdő „modern” embernek, talán azért is jeleníti meg olyan hatásosan a film, mert egyik rendezője, Richard Glatzer, maga is egy központi idegrendszert megbénító betegséggel (ALS) küzdött és a forgatás végére már csak egy laptop segítségével tudott kommunikálni.

Valószínűleg a személyes érintettség miatt is annyira jól eltalált a film hangneme: a téma tragikus és szomorú, de a hangnem, annak ellenére, hogy végtelenül megható, egyetlen ponton sem hajlik giccsbe vagy szentimentalizmusba, sőt a film zárlata egyenesen pozitív üzenetet hordoz. Ez főleg a Julianne Moore által rendkívüli érzékenységgel életre keltett Alice karakterének köszönhető. A film egyik legmeghatóbb pontján egy Alzheimer csoportnak tart beszédet: bár küszködik azzal, hogy ne veszítse el az előadás fonalát, végül győztesen emelkedik felül betegsége korlátjain. Ennek az előadásnak a során hangzik el a film (címben is megidézett) fő gondolata: a betegség fizikai korlátai ellenére, megőrizhető-e a személyiség lényege? Megmaradhat-e Alice tényleg Alice-nek? A film így egyszerre működik családi melodrámaként, (a film egyik legszívszorítóbb pontja, amikor Alice-nek meg kell osztania a gyerekeivel azt, hogy beteg), miközben az egyénről és az identitás megőrizhetőségéről is feltesz kérdéseket.

Alice saját világában való elveszettségének érzését a kamera néhol félrefókuszált képekkel érzékelteti. A film látványvilága egyszerű és letisztult. Flashbackekre épített történetvezetés, vagy bravúros kameramozgások helyett, Moore színészi alakítása viszi a hátán a filmet. Az összes beállítás rá koncentrál, így arcának minden rezdülését, ajkának minden ideges mosolyát megfigyelhetjük. A lineáris történetvezetés és a képi világ egyszerűsége még jobban kiemelik a színészi alakítások erejét. Julianne Moore mellett meglepően remek az Alice legkisebb lányát alakító Kristen Stewart. Egyedül ő az, aki felteszi az anyjának a mindannyiunkban megfogalmazódó a kérdést: „mégis milyen érzés” ezzel a betegséggel együtt élni?