A fura frizurát viselő Jakabot egy nap baleset éri: „a szőnyeg egy alattomos gyűrődésén” megbillen Klárika nevű, narancssárga teherautója, ami miatt az összes üveggolyó az ágy alatt köt ki. Jakab, bár retteg a szobájában élő kitalált lényektől és a sötéttől, úgy dönt, mégis egymaga keresi meg őket. A bátor vállalkozással egyetemben nyomban egy különös, a hétköznapival párhuzamosan létező világban találja magát, amely az elsőnek ugyan nem feltétlenül tükörszerű mása, de valamiképp mégis lenyomata. Gondolok itt pl. a gonosz Szőrizékére, ami talán a mezei porcica kíméletlenebbnek tűnő alakmása, vagy az elsőre félelmetes Hómamára, aki, mint valami elvarázsolt, vérszomjas nagyi éldegél földalatti otthonában, és kisfiúkat vacsorázik. Nem beszélve Nyálgyuláról, aki nem más, mint egy láthatatlan, félelmetes mosoly, meg persze a sóhajtozó Lepénylényről, akinek szomorú, ráncos arcától menten elfonnyad az ember szíve.

E figurák csupán annyiban hasonlítanak egymásra, hogy groteszk külsejük ellenére is inkább viccesek, semmint ijesztőek, továbbá pont annyira rendhagyók, mint maga a könyv, amely különböző műfajokat és stílusokat olvaszt magába, s erre a sokféleségre folyamatosan rá is játszik – a szövegben mindesetre többször is történik rá utalás. A Jakab egyszerre interaktív mese-és foglalkoztató, társasjáték, melyben az eseményekre reflektáló furcsa narrátor cirkuszi porondmesterként (konferansziéként) terelgeti feladatról feladatra az olvasót, mint valami különös „esztrádműsorban”.

A korábbi Dániel-könyvekkel összevetve, a Jakab mozaikos megoldásai, szándékosan nem-szörny-kompatibilis, pasztellszínű rajzai leginkább a Kuflik látványvilágára emlékeztetnek, ám összességében véve teljesen más, mint Dániel korábbi könyvei, melyek a Kicsibácsit leszámítva elsősorban az óvodás korosztályhoz szólnak. A Jakab szintén öt éves kortól ajánlott, mely besorolás részben meg is állja a helyét, amennyiben pl. magáról a történetről beszélünk, másrészt viszont mind a szövegben, mind a rajzokban felfedezhető számos olyan, nyilvánvalóan a szülőknek szóló kulturális utalás, melyet a gyerekek még nem érthetnek.

Nekem, bevallom, elsőre kicsit furcsa volt a „Hölgyeim és Uraim!” megszólítás, illetve a mindvégig magázódó narrátori hang, pláne gyerekkönyvben. Másfelől viszont nyilván ezáltal érezhető legerősebben az a (vélt vagy valós) szerzői koncepció, amely nem csupán az elbeszélt történettől távolít el, hanem ráadásul nem kevés iróniával, meg persze humorral teszi mindazt zárójelbe, ami az adott pillanatban történik, sőt, azt is, ami még csak ezután fog. Egyértelműen paródiát olvasunk, s hamar kiderül az is, a Jakabban semmi sem kötelező, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt eddig megszokhattuk. Más foglalkoztatóktól, böngészőktől eltérően az első pillanattól fogva a hogyanra, vagyis a történetmesélés módjára terelődik a hangsúly, már csak azért is, mert az egyébként rendkívül egyszerű sztoriban úgy is előre haladhatunk, ha épp nem a mi fejünkből pattan ki a megoldás. Ez ugyanis most elsősorban a címszereplő Jakab dolga, mi csak kísérők vagyunk. Elidőzni valószínűleg úgysem az egyes feladványokon, sokkal inkább a „találomra” melléjük rendelt különös meséknél, így pl. a puncsos minyon, vagy a zsebrádióban éldegélő Poroska történeténél, azaz a Piroska és a farkas vicces átiratánál fogunk, továbbá a rajzoknál, esetleg a narrátor kiszólásainál, melyek tovább erősítik a könyv szerkezetének szintén iróniába hajló esetlegességét.

Az olvasó, pont, mint a főszereplő Jakab, mintegy véletlenül kerül bele egy-egy, a végkifejletet némileg befolyásoló jelenetbe, az viszont már csakis rajta múlik, hogy végül mit kezd vele. Hogy megold-e egy Rorschach-tesztet, megtekinti-e a Nyalókába Ragadt Legyek Szabadtéri Múzeumát, megszámolja-e a Sajdik-rajzokra emlékeztető halakat, vagy kicselezi-e a tapírszerű öregasszonyt a vattacukor erdőben, tulajdonképpen mindegy. A lényeg úgyis az, hogy ne féljen, és mindig legyen a zsebében elegendő csokiparány. S persze ha lehet, ezt az egészet ne vegye túlságosan komolyan.