Evan csöbörből vödörbe kerül: az Egyesült Államokban rákban meghal az édesanyja, és hiába örököl nagyobb összeget, balhéba keveredik, ezért le kell lépnie az országból. Olaszországban horgonyoz le, és látszólag egy románc a jutalma, valójában csak az ág húzza: szíve választottja ugyanis veszélyes titkot rejteget.

Benson és Moorhead a gyakran vígjátékokban, akciófilmekben és rendőr-havervígjátékokban (A Beverly Hills-i zsaru, Csúcsformában) előbukkanó "fish out of water" (partra vetett hal) dramaturgiát vetik be: a főszereplő idegen területre vetődik, ahol kénytelen feltalálni magát. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy az Újjászületés is ugyanolyan, mint a fenti filmek, csupán a dramaturgia egy része kerül át más, szokatlan műfajba, a horror, a románc műfajába. Lenne is ennek nyomatéka, ám a fiatal direktorok újfent gyengén kiviteleznek egy ígéretes zsánermozis témát. Nem vetkőzték le a Feloldozásban szintén szemet zavaró amatőrfilmes textúrát, az ügyetlen jump cutokat. 2012-es filmjükben a Ház az erdő mélyén típusú horrornarratíva valahol indokolta is ezeket a megoldásokat, ám mostanra disszonánsnak hat a látvány.

Már-már tétova filmfőiskolás próbálkozást látni: gyenge színészvezetést, átélhetetlen cselekményszövést és élettelen szövegkönyvet Evan honi minipassiójakor. A rendezőpáros nem Joss Whedon vagy Drew Goddard, ígéretes volna, ahogy a főhős egy rossz szituációból kerül még rosszabba, de a sztori nem elég erős ennek kiaknázásához. Az olaszországi Bariban, úgy tűnik, változik a felállás: kiváló fényképezés gyönyörködtet, öröm legeltetni a szemet a sziklákon, a házakon, a tengeren. Mindez azonban csupán helyszíni adottság, az Újjászületés pedig hiába árnyalná Evan csatangolását egy újabb zsáner beemelésével (horrorba csomagolt romantikus mozi), a szemrevaló Louise-zal való kapcsolata pusztán felszínes Mielőtt felkel a Napból maradt Jesse-Celine andalgás. Benson és Moorhead őrzik a városbarangoló, triviális léthelyzeteken, életszagú-spontán dialógusokon nyugvó stílt (Bécs helyett ezúttal olasz utakat rónak a figurák), ám hiányzik mögüle a valódi szubsztancia, és a színészek (Lou Taylor Pucci és Nadia Hilker) között sem működik annyira a kémia, mint amennyire ildomos volna.

A beharangozott Linklater- és Lovecraft-ötvözet zsánercsavar sem mutat egekig szökő kreativitást: hasonlóval jobban élt a Ragadozó, az Alkonyattól pirkadatig, de még az Eli Roth-féle Motelben is ügyesebb a műfajváltás. Igaz, ezek a mozik is klisékkel élnek, de a rendezőik jól használják őket. Az Újjászületésben nem történik ilyesmi. Itt a melodráma és a H.P. Lovecraft-szörnysztori, vagy éppen keserves kafkai metamorfózis csupán marketingfogások. Holott önmagában rendkívül jó kérdéseket vet fel a film: Hogyan éljen tovább a lézngő huszonéves, ha rátalál a baj? Létezhet-e mindent elsöprő lamúr, ha a fiú hús-vér, sebezhető alak, míg a lány nem evilági fantáziakreatúra? 

Szóba kerül egy újabb princípium, jelesül az idő, és ezzel a gondolattal az Újjászületés is szárnyra kel, de sajnos későn, és fájdalmasan rövid időre. Ahogy Linklater 18 éven át kísérte az amerikai fiút és a francia hölgyet, úgy ezúttal Benson és Moorhead nyíltan kijelentik: időre van szükség. Evan és Louise szerelmének fenntarthatóságát vagy tarthatatlanságát a múlandóság és öröklét konfliktusa alapozza meg. Roppant intelligens meglátás, ekkor a film bugyuta horror-panelek után szívvel-lélekkel bíró ifjúsági drámákkal, love storykkal kokettál, és a filozófiáját is sikerül kiváló érveléssel a szüzsébe csempészni. A férfi-nő kapcsolat mellékzöngéket kap. A nyitányban anyahalált látunk, mintegy a későbbi nehézségek felerősítéseként. Bariban a nejét gyászolja Angelo, az öreg parasztember, és éppen ő ad munkát a főalaknak. Evan és Angelo között a apa-fiú, mester-tanítvány viszony fűződik. Bensonék határozottan vallják, felelgetnek egymásra a tragédiák, így az Újjászületésben, újfent sajnálatosan rövid időre a szerelmi viszonynak, a veszteségnek megvannak a találó metaforái. Még a Zulawski-féle Megszállottság is előkerül, egyetlen markáns különbséggel. Adott a voyeurizmus, a párkapcsolati dráma, ám Bensonék történetében nem következik végromlás, a szerelem nem "romlott áru". Létezhet összeborulás, és a főszereplők 200 (emberhalál esetén kevesebb) évet, sejtregenerációt kockára téve köteleződnek el egymás mellett. Mintha az Engedj be! vonatra ülő Oskarját és Elijét bámulnának az utolsó kockákon. Akárcsak ők, Evan és Louise vérrel írják a románcukat. 

Érdekes megfigyelni az idei Titanicon a transzgresszív zsánerekre (erotikus dráma, horror) hagyatkozó melodrámák felvonultatását. A The Duke of Burgundyban szerepjáték-áldozatiság dinamikájában vizsgálja a női kapcsolat, a Csadoros vérszívó vámpírfilmként tételezi az egymásba habarodást, az Újjászületésben egy feminista interpretációval támogatott Farkasember-motivika (mivel Louise időszakosan változik át, a szörny és az ember egy és ugyanazon személy) kerül elő melodráma-párhuzamként. Ez a "vérfarkas-mese" azonban sokáig csak egy helyben parkol, unalmassá és átélhetetlenné válik, a kisebb izgalmakat (Louise az átváltozás mellékhatásaként thrillerekbe illően bujkál) pedig csak akkor írja felül az időről vagy a szerelemről szóló morfondírozás, amikor már a film darabokra hullott.

Újjászületés (Spring)
Színes, hangalámondásos amerikai romantikus horror, 2014, 109 perc

A 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon debütál, vetítik:
2015. április 14., 19:00h, Toldi Mozi
2015. április 17., 21:00h, Toldi Mozi 

Rendezte: Justin Benson, Aaron Moorhead
Írta: Justin Benson
Zene: Jimmy Lavalle
Operatőr: Aaron Moorhead
Vágó: Justin Benson, Michael Felker, Aaron Moorhead
Szereplők: Lou Taylor Pucci (Evan), Nadia Hilker (Louise), Francesco Carnelutti (Angelo), Vanessa Bednar (Gail), Shane Brady (Brad)
Korhatár: 18