Azzal a hipotézissel indultam, hogy a japán zenészek hajlamosak elgondolkodni és elgondolkodtatni befogadó- és tűrőképességünk határairól. A tűréshatáron ezúttal is sikerült átjutnom, bármily magasra állítottam is az ingerküszöböm, de a várt mellékhatás elmaradt - annak köszönhetően, hogy a [a]http://www.jvcmusic.co.jp/soilpimp/eng/index_eng.html[text]Soil & Pimp Sessions[/a] egyszerűen nem zenei eseményt produkált, hanem mulattató show-műsort (lásd például a [a]http://www.youtube.com/watch?v=BAUX8R4GVSQ[text]videó[/a]t).

Kíváncsian vártam a színpadon végre felbukkanó színes, viccesnek szánt öltözékben pompázó figurákra: egy dobos (Midorin), egy szaxofonos (Motoharu) turbánnal a fején, egy trombitás (Tabu Zombie) és egy bőgős (Akita Goldman) - mindketten hawaii-ingben -, valamint egy szintis (Josei) került elő. A frontember (Shacho) kalapot, napszemüveget és fekete öltönyt viselt a fehér ingen.

Rövid, ám annál „hatásosabb” intró után valami olyat kezdtek játszani, amiről csak az jut eszembe, hogy „gyanús”. Slágerekre jellemző, tipikusan refrénszerű dallamok abból a fajtából, amelyekről nehéz eldönteni, hogy hallottuk-e már valahol. A dallamot – amely később sem nőtt túl a néhány hang vagy akkord ismétlésénél – hol a szintetizátor, hol a szaxofon vitte, a többi hangszer pedig ezekbe olvadt bele, ezekhez ízesült, nagyjából ugyanazt játszva. Az elkalandozni amúgy sem akaró hangszereket a punkos dobalap tartotta össze.

A szinti hangszíne helyenként a hőskori jazz-zongoristák játékát idézte, ám a dallam és ritmus többi része csak nyomokban tartalmazta a swing feelinget: a zene fő karakterét a punkos/technós utalások adták. Hiányzott a számokból a dinamika, a szünet, a be-, ki-, le- és felvezetés: pusztán az ismétlés és az állandó intenzitás permanens, örökkévalóságba nyúló katarzisát igyekeztek elérni.

A dinamika és a hangulati váltások hiánya kissé egyhangúvá tette a produkciót – ezt az egyhangúságot az egyszerű, gépies ritmusok sem oldották föl, melyek alapja a kitartóan egyenletes nyolcados lábdob volt. A beharangozott „cunami-erő” csak a „gyorsabban, hangosabban” késztetésben volt tetten érhető.

A közönség – leküzdve kezdeti bizonytalanságát – látványosan és engedelmesen élvezni kezdte a „bulit”, és fogadta a „frontember” ingadozó színvonalú poénjait.

A frontember pedig – váljék dicséretére – minden tőle telhetőt megtett. A kalapos úriemberről aránylag hosszú ideig hittem azt, hogy ő az énekes, aki majd énekelni fog. De nem így történt. Kiderült ugyanis, hogy varieté-mesterrel, moderátorral, karmesterrel és vezérszurkolóval van dolgunk, egy személyben. „PR”-ossal, aki tartja a kapcsolatot a közönséggel: énekeltet, skandáltat, tapsoltatja az embereket, nehogy elkalandozzanak, vagy unatkozni kezdjenek. Nekik háttal állva vezényli a dobost, vagy maga dobol a mikrofonon, míg társai belefeledkeznek a nagy lendülettel való izgés-mozgásba, amellyel csak azt demonstrálják, hogy ők most nagyon is beleélik magukat abba, amit csinálnak.

Unatkozni kezdtem, mígnem egy ponton kísértetiessé vált a sok ismétlés: újra és újra a refrénszerű dallamrészletek, a mérnöki pontossággal apró darabokra szedett refrének, amikből – utánválogatás után – csak a legütősebb és leghatásosabb részek maradnak „színpadképesek”. A számok többnyire egyetlen dallamdarabból és annak ismétléseiből álltak, ám az is előfordult, hogy ugyanaz a rész tért vissza a számok között.

Ezen a kísértetiességen már csaknem elmélkedni kezdtem: nem a reflektivitás mélyebb szintjéről, netán művészi késztetésekről van szó? Hamar letettem azonban erről a gondolatról, mert a produkció több olyan ellentmondást is tartalmazott, amelyek – bár lehetnének filozófiai problémák is – nap mint a nap a populáris zene legtriviálisabb formáiban jelennek meg.

Punk-paródia, vagy Hello Kitty?

Olyan érzésem volt, mintha a színjáték leleplezésének lennék tanúja: a színpadot elfoglaló szereplőknek jutott a játékszerekből, hogy a többieknek – akiknek valami oknál fogva nem jutott játék – ünnepet, örömöt, vidámságot és boldogságot „csináljanak”. A punk mentalitással nem is volna baj, ha közben nem lenne nyilvánvaló a közönségkiszolgálás igénye. Nem ártana egy kicsit több őszinteség és spontaneitás ahhoz, hogy a hangulat hitelesen működjön a jól ismert és bevált „meg lett csinálva” helyett.

A Hello Kitty-jelenség, azaz a semmi habosításában megnyilvánuló túltechnicizálási manőver tovább gyűrűzik: blöffszagot árasztó homlokzat, gondolattalan felszín alól törnek elő a tömeghipnózis erői, és ezzel párhuzamosan bebizonyosodik, hogy létezik olyan koreográfia, amelyhez nincs tánc, mint ahogy létezik olyan rajzfilmfigura is, amelyhez nincsen rajzfilm.