Amit eddig tudtunk Snowdenről: az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) egykori alkalmazottja, majd „whistleblowere", vagyis nyilvánosságra hozta a szervezet rossznak minősíthető cselekedeteit. Több ezer titkos dokumentumot lopott el és tárt (részben) a nyilvánosság elé a The Guardian újságíróinak segítségével.

Emberek millióinak nyitotta fel a szemét: az amerikai kormány bármilyen alapos gyanú és törvényi korlátozás nélkül tanulmányoz BÁRKIT, kiterjedt és (internacionális cégekkel is együttműködő) megfigyelő rendszerén keresztül. Nem csak mindent lát és hall, de az összes, digitálisan elérhető információt adatbázisokba rendezve raktározza is. A technológiai fejlődés, a terrorszervezetektől való félelem és az önszabályozás hiányának hatására, ennek a mindent átfogó lehallgató-megfigyelő rendszernek hála, mára tökéletesen eltűnt a privát szféra. Még drámaiabban: az orwelli utópiából jól ismert Nagy Testvér már nem paranoiás vízió, hanem a mindennapi életünkben jelenlévő nagyon is reális valóság. A mindezzel durván szembesítő Edward Snowden a szabadságjogokért kiálló hős vagy a társadalom árulója?

Laura Poitras rendező az előbbi mellett teszi le a voksát. Edward Snowden a Citizenfour főszereplője. A film az ő  személyes nézőpontjából mutatja be az eseményeket. Poitras segítségével, élőben vagyunk ott vele élete fordulópontján.

A filmben tehát az a nagyszerű, hogy dokumentumfilm létére nem utólag kommentál egy kurrens eseményt, hanem maga is részévé válik a történetnek. Míg a médiából már 2013 óta értesülhettünk a megfigyelési botrány részleteiről, Snowden mégis itt, ebben a filmben fedi fel magát először. Bár az információk egy része már eddig is rendelkezésünkre állt, a filmből végre megismerhettük az események értelmezéséhez szükséges, eddig titkolt vagy hiányzó láncszemeket.

Poitras nem csak „megszerezte” ezt a rendkívüli sztorit, hanem a filmje valós időben közvetíti és tárja fel azt. Az információt nem csak eljuttatja a nagyközönséghez (a film 2014-es bemutatója óta az idei legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat is elnyerte), hanem a film középső részét kitevő, "real-time-ban" játszódó eseményeinek hatására, a néző is részesévé válik a történetnek. Azon túl, hogy a film az információ erejével sokkol –  a Guardian 2013 óta jelentetett meg cikkeket az NSA és a titkos szolgálatok korlátlan, szabályozás nélküli adatgyűjtő tevékenységéről – sokkol azzal is, hogy Poitras a történet résztvevőjeként élte át az eseményeket, amit kamerájával folyamatosan rögzített. Snowden ugyanis nem akart mindent egyedül a nyilvánosság elé tárni, így megkereste Glenn Greenwald újságírót, és odaadta az egész sztorit a Guardiannek, valamint felkérte Laura Poitrast, hogy az egészet élőben filmre vegye.

A titkos és kódolt (Citizenfour álnévvel szignózott) emailezés után, Snowden 2013 júniusában, egy hong kong-i hotelban találkozott először a két bizalmasával. Poitras elővette a kameráját, Greenwald pedig elkészítette az interjút. A film közepe azt mutatja meg amikor a Guardian először tárja nyilvánosság elé az ügyet, Snowdenék pedig a hong kong-i hotel szobában várják a következményeket. Tényleg nem tudják, mire számítsanak. A néző is velük együtt osztozik a feszült várakozásban: mi lesz most? A komoly diszkusszió közben váratlanul megszólal a tűzriasztó, Snowdennek és Greenwaldnak egyszerre ül ki a rémület az arcára. Máris megtalálták őket? Ezt a feszült hangulatot apróbb mozzanatok tovább fokozzák: Snowden egy rántással kitépi a szobatelefont, mert az be lehet poloskázva, vagy egyszer csak magára húzza a fejét és az egész felsőtestét beborító „mágikus köpenyét”, hogy a körülötte lévők még véletlenül se alkothassanak vizuális képet arról, ahogy beüti a jelszót a számítógépbe….Ez a paranoia a nézőre is átragad – ebben rejlik a film legfőbb ereje.

A film nézőpontját nagyban befolyásolta, hogy tulajdonképpen az alany találta meg a direktort: maga Snowden lépett kapcsolatba a rendezővel. Az ő szavaival, az együttműködésre igazából Poitras választotta ki saját magát korábbi filmjeivel. A  9/11 következményeként kialakult helyzetben az USA terrorizmussal szembeni reakciójáról forgatott: a 2006-os My Country, My Country Irak amerikai megszállásáról szólt, míg a 2010-es The Oath témája Guantanamo volt. Miután felkerült a kormány „listájára”, a folyamatos ellenőrző vizsgálatok során átélt atrocitások miatt Poitras Berlinbe költözött. Snowden az általa ellopott több ezer titkos dokumentum átadásával magával együtt újságíró társait is veszélybe sodorta és hatalmas felelőséget terhelt rájuk: döntsék el ők, mi az, amit az adatok közül nyilvánosságra hoznak, mi az, ami nem jelent veszélyt a társadalom biztonságára.

Ebben a filmben ismerhetünk meg először valamit Snowden karakteréből. A személyiségét talán úgy lehetne leírni, hogy félúton van a stréber és a hipszter között. Rendkívül intelligens, és a feszült helyzet ellenére is mindig tökéletesen nyugodt. Meglepően fiatal, csak 29 éves. Néha még mintha kicsit zavarban is lenne a kamera előtt. Miért csinálta? Miért vállalta fel ezt az egész amerikai kormány ellen folytatott nyílt harcot? Saját bevallása szerint önzetlen indokok vezérelték: a szabadság minden ember alapvető joga. Az első, Greenwaldnak adott interjúval a nevét és az arcát is felvállalta, állítólag azzal a céllal, hogy mást ne vádoljanak meg az ő cselekedetei miatt. Választékosan és precízen megfogalmazott válaszaiból az is kiderül, hogy lényegében a világot szeretné megváltani.

Az Egyesült Államok és más országok is emberek millióit figyelik meg folyamatosan, bármilyen önkorlátozás nélkül: ezt Edward Snowdennek köszönhetően tudjuk. A korábban pontosan az NSA alkalmazásában ezen a megfigyelő rendszeren dolgozó számítógépes zseni azt tárja a nyilvánosság elé, hogy az amerikai titkosszolgálat a kormány tudtával folyamatosan kémkedik összes polgára iránt. A magánszférát ezzel nem megsértik, hanem, a film szerint, tökéletesen likvidálják is. Minden digitálisan elérhető információt adatbázisokban tárolnak, és ezek megszerzésében olyan világcégek állnak velük együttműködésben mint a Google, a Microsoft, a Yahoo, a Facebook, a Skype, a Youtube és az Apple. „Az elnyomás eddigi legnagyobb fegyverét építjük az emberiség történetében” – mondja Snowden. Ennek az egyik legdurvább bizonyítéka, a  filmben is bemutatott esemény, mikor kiderült, hogy még a német kancellár, Angela Merkel mobilját is lehallgatják.

Bár elfogult a film – például egyáltalán nem beszél arról, hogy a társadalomnak előnye is származhat a megfigyelési rendszer által szerzett információból –, nehéz nem egyetérteni a készítőkkel és nehéz nem a világot megváltó, önzetlen hősként tekinteni Edward Snowdenre. („Inkább engem feszítsenek keresztre” – mint mondja.)

Poitras a cinema direct „légy a falon” megfigyelő módszerével hagyja, hogy az események megtörténjenek a kamera előtt (a hotelben töltött pár nap alatt 20 órányi anyagot forgatott). Háttérbe vonulásának ellenére – egyedül a hangját halljuk, ahogy a képernyőn megjelenő, Snowdennel folytatott kódolt emailezést felolvassa – mégis érződik a filmen egy profi rendező kézjegye: a Citizenfour egyszerűen fogalmazott, de remekül felépített, lehengerlő erejű film.

A filmet a rendező három részre osztja. A bevezetőben azt vázolja fel, hogyan lépett vele kapcsolatba Snowden. A történet közepét a valós időben leforgatott események – a „Mi fog most történni Snowdennel?” – a szállodában együtt töltött nyolc nap eseményei adják. Míg a harmadik rész a következményekre koncentrál. Snowdent – miután egy emberjogi ügyvéd segítségével elmenekült a hong kongi szállodából – már csak egy távoli, „meglesett” felvételen látjuk, ahol a barátnőjével otthoni konyhájukban együtt főznek, Oroszországban. Ironikus módon (az eredetileg tervbe vett Izland helyett) Snowden Oroszországtól kapott menedékjogot. (Egy rövid jelenet erejéig még wikileakses Julian Assange is feltűnik, ahogy megpróbál Snowdennek menedékjogot szerezni.)

Egy dokumentumfilm esetében mindig felmerül a kérdés az ábrázolt események valóságtartalmáról. Az információt szükségszerűen mindig valakinek a szűrőjén keresztül látjuk: mi az, amit a történet elbeszélője kiemel, mi az, amit kihagy? Mi az, amit a művészi élmény érdekében megrendez? Ebből a szempontból különösen a film zárójelenete érdekes: Greenwald újra találkozik Snowdennel, hogy beszámoljon neki egy újabb whistleblowerről, egyenesen a Fehér Házból. Személyesen találkoznak, és Greenwald papírra firkálja le a híreit. Snowden arcáról a döbbenet olvasható le. A kamera csak részben kapja el a leírtakat, mielőtt írója apró fecnikre tépné őket. Snowden példáját követve, tényleg előlép egy újabb leleplező? Vagy ez inkább a film pozitív végkicsengését megerősítő művészi eszköz? Mindkét esetben igazán hatásos.

Ki tehát Edward Snowden? – tette fel a kérdést a brit komikus, John Oliver is Last Week Tonight című műsorában. Oliver elutazott Moszkvába, hogy  – immár a film sikere után – interjút készítsen az oroszok vendégszeretetét élvező amerikai kitaszítottal. A komikus – jó szokásához híven – megint tökéletesen eltalálta a beszélgetés hangvételét: miközben persze viccet csinált az egész megfigyelési ügyből (az utcán megkérdezett amerikai honfitársainak fogalma sincs arról, hogy kicsoda Snowden és mi az ő története), de amikor ezt az ésszel alig felfogható témát – egy kissé vulgáris eszközzel – a nagyközönség számára is elérhetővé tette: "Igen, a kormány MINDEN, telefonon elküldött intim fotódat látja, és el is menti", ez már egyből jobban érdekelte az utca emberét. Az egészben az a szomorú, hogy a megfigyelési botrány az embereket addig nem zavarja, ameddig a saját hétköznapi életüket nem befolyásolja. De a Nagy Testvér közben figyel. Nézd meg a Citizenfourt.

Vetítés a 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon:

2015. április 17., péntek, 20:00h, Puskin mozi

A vetítést kerekasztal-beszélgetés követi.

Téma:  9/11 utáni Egyesült Államok és a nyilvánosság aktuális kérdései a Snowden-ügy apropóján.

Beszélgetőpartnerek:

Maróy Ákos – az Átlátszó.hu társalapítója,

Vágvölgyi B. András – filmrendező, újságíró.

Moderátor: Donáth Péter – a filmet forgalmazó magyarhangya társalapítója.

Citizenfour

Színes, német-amerikai dokumentumfilm, 114 perc, 2014 

Rendező: Laura Poitras

Producer: Mathilde Bonnefoy, Laura Poitras, Dirk Wilutzky

Operatőr: Laura Poitras, Kirsten Johnson, Katy Scoggin, Trevor Paglen

Vágó: Mathilde Bonnefoy

Zene: Trent Reznor, Atticus Ross

Forgalmazó: magyarhangya