A Zeneakadémiát, úgy látszik, még nem érte el a nézőválság, avagy – és a sustorgó hírek erről tanúskodnak – nekem volt olyan szerencsém, hogy eddig még csak teltházas koncertekre jutottam. Most is így volt, ráadásul meglehetősen közel ültem a színpadhoz, amely egyrészt a terem akusztikájának más aspektusát hozta, másrészt szinte intim közelségből sikerült megfigyelnem a jelentős karmestert (és a zenekar hozzám közelebb eső tagjait).

Szokás szerint, ám annál kicsit rövidebben, Eckhardt Gábor konferált. Ahogy felvonultak a zenészek, majd rövidesen Kocsis a színpadra, némi helyezkedés után a karmester rögtön dirigálni kezdett, és máris indult a zene. Hozzátenném: nekem mániám az, hogy a zenéhez kellő előkészületre van szükség a zenészek és a közönség oldaláról is, így sokkal normálisabbnak tartom azt a megoldást, miszerint a zaj lassan elhal, néhány jelentőségteljes pillanat alatt mindenki felkészül a nagy műre, majd a kellő – és pontosan a kellő – pillanatban a dirigens megmozdul, és (fokozatosan) elárasztja a termet a zene (lelke).

Ehhez képest Kocsis nem teketóriázott, mondhatnám minden lacafacázás nélkül azonnal a húrokba csapott. Nem is lamentálnék ezen sokat, hanem elkönyvelnék valamiféle hibát, ha a legkevésbé is olyan érzésem lett volna, mintha itt valami vétség történt volna az íratlan zenei szabályok ellen. Nem. Legnagyobb csodálatomra azt láttam és éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van: a közönség és a zenészek is minden látható felkészülés nélkül azonnal készen álltak a befogadásra.

Talán egy új technika ez, amit én még nem láttam. Mivel, már amennyire vissza tudok erre emlékezni, Kocsis is pont a megfelelő pillanatban (azaz némi várakozás után) szokta indítani a zenét (azóta azonban már újabb koncerten is láttam, és azon is ugyanígy, kutyafuttában indította a hangkavalkádot).

De visszatérve a Zeneakadémiára (ám a későbbi, Müpa-beli koncertre is, érthetően): a zene indult, s hiába nem várakozás előzte meg, minden a helyén volt, nem éreztem (várakozás) hiányosságot…

Innen, közelről nézve az arcot, volt egy olyan érzésem, hogy a dirigens spórol az idejével (azaz energiájával), és ezért nem vár a nagy pillanatra, hanem az azonnalba helyezi azt. Mondom, az adott helyzetben ez teljesen illőnek látszott, és a Zeneakadémia közönsége is értékelte: némi beteges krákogáson túl egy pisszenés sem hallatszott a koncert során (és még az olykor-olykor szokásos mobil csengés sem riasztott fel műélvezetemből).

A koncertre egyébként nem csak Kocsis személye vonzott, hanem az előadott művek zeneszerzői is: nem gondolhattam, hogy Bartók, Sztravinszkij és Debussy unalmas avagy közepes zenét ír, ahogy műveiket (némiképp) ismerve abban is biztos lehettem, hogy némi technikai (és komplexitásbeli) nehézséget is jelent az előadás majd a zenekar számára.

Amint korábban már említettem volt, a Danubia Zenekart volt szerencsém néhányszor hallani mostanában. Fiatal zenekar lévén, nem szeretnék különösebben rosszat mondani róluk: általában olyan érzésem volt, hogy kiváló zenészek, jó karmester vezényletével zenélnek, és a műsorválasztásuk is kellően izgalmas, ám azon túl, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek (és hibát se túl gyakran követnek el) van egy pici darabosság a játékukban. (Némi rosszindulattal azt mondanám, hogy „nagyon szép és ígéretes, de szeretném még néhány év gyakorlás után hallani ezt a darabot”.)

Persze az is meggyőződésem, hogy kell egy ember, aki keresztülviszi az egészet, akinek elképzelése, fixa ideája van, és általában ő a karmester. Szóval kíváncsi voltam arra, hogy egy kifejezetten jó dirigenssel vajon milyen teljesítményre képesek?

Akármennyire ideje szűkében tűnt is a karmester közelről, Bartók Táncszvítje elementális erővel szólalt meg. Határozottan éreztem, hogy a dirigens „lelke” szól a zenekarból, az pedig állja a kihívást. Két apró üröm vegyült az örömömbe: Bartóknak ezt a művét (különösen ebben az előadásban) egy picit egyszerűnek és hatásvadásznak éreztem (különösen a kiváló zeneszerző erősebb alkotásai mellett). Illetve azt éreztem a zenekar játékán, amit legutóbb potenciométerek segítségével próbáltam leírni: a dinamika elsöprő, amelyben olykor a légy zümmögését is meghallani, máskor a legnagyobb égzengéssel vetekszik az fff, ám valahogy úgy vélem, hogy a végletek között még sokkal több átmenet lehetséges, mint amennyit itt hallunk: ezt neveztem dinamikai darabosságnak.

Egyébként az előadás (közel) tökéletes volt.

Majd olyan történt, amilyet én még nem láttam: a színpad talapzatából szép lassan egy termetes koncertzongora emelkedett ki. (Más kontextusban persze találkoztam már süllyesztőgéppel.) Aztán fellépett a színpadra egy fiatalember, a zongora mögé ült, a karmester intett, és már indult is Sztravinszkij zenéje.

Ugyan nem volt olyan hatásos (és egyszerű) zene, mint a Táncszvít, ám a darab nagyjából azt hozta, amiért a zeneszerzőt annyira szeretem. Játszott a műfajokkal, a ritmussal, a fázissal, a népivel és a manírossal, ráadásul mindezt hozta a fiatal zongorista és a zenekar.

Számomra ez a darab volt az előadás csúcsa. Ugyanakkor valószínűleg túlságosan is fiatalnak éreztem a zongoraművészt, aki egy picit még éretlen a koncertálásra. Hihetetlenül jól játszott, ez kétségtelen, ám a hangerővel nem tudott oly könnyedséggel bánni, amely ahhoz szükséges, hogy hangszere észrevétlenül bukkanjon elő a zenekar tömbjéből illetve illantjon el a semmibe. (Persze, utólag meggondolva ehhez nagyszerűen illett a Danubia dinamikai darabossága.)

Ha jól emlékszem, itt volt a szünet, majd Debussy műve következett. És bármennyire is kedvelem a zeneszerzőt, innentől kezdve egyre unalmasabbnak éreztem a koncertet. Nem mindhogyha bárki is rosszabbul végezte volna a dolgát: talán a zeneszerző illetve a műsor összeállítója szunyókált egy keveset. Vagy éppen úgy érezte az utóbbi, hogy a nagy izgalom után némi pihenésen van a sor.

Aztán jött Ravel zenéje, Kocsis hangszerelésében. Utólag már nehéz eldöntenem, de valahogy úgy voltam ezzel, hogy Debussy művét zeneileg egyszerűnek éreztem, azután meg Ravel esetében nem egyszerűnek, inkább üresnek tűnt az egész. Azon túl, hogy mindenki kitett magáért, ez volt a lejtmenet.

Összegezve pedig elmondhatom, hogy Kocsis ugyan újra a pályán van, és szokásához híven meglehetősen jó színvonalon, ám közelről még érződik rajta a betegség. És örülnék, ha nem sértődne meg rajta, de én elsősorban zongoristának, másodsorban karmesternek, és csak sokadjára zeneszerzőnek (itt Schönberg Mózesének befejezésére gondolok) avagy hangszerelőnek tartom.

Az Óbudai Danubia Zenekar pedig jó együttes. Zseniális karmester vezényletével zseniálisan tudnak játszani. Aztán majd, szép lassan, az idők múlásával ez a darabosság is eltűnik…

Addig várok. És ha alkalmam adódik, újra és újra tesztelem őket, mert érdekel a fejlődésük és hatalmas potenciált látok bennük.

A műsoron:

Óbudai Danubia Zenekar

2015. április 2. Zeneakadémia Nagyterem

Kocsis – Háború és Béke

Bartók: Táncszvit (BB 86)

Stravinsky: Capriccio zongorára és zenekarra

Debussy: Iberia

Ravel–Kocsis: Le tombeau de Couperin

Óbudai Danubia Zenekar

Vezényel: Kocsis Zoltán
Közreműködik: Fejérvári Zoltán (zongora)

Különleges találkozás részesei lehetünk ezen a koncerten: a fiatal, de több évtizede működő, és ma már tagadhatatlanul az élvonalbeli magyar zenekarok közé tartozó együttest Kocsis Zoltán dirigálja, ráadásul azzal a repertoárral, amelynek a zongoraművész-karmester világszerte egyik legelismertebb tolmácsolója, művelője, ismerője.

Ahogy azt tőle megszokhattuk, az általa előadandó műsor darabjai kapcsolatban állnak egymással, akár keletkezései idejüket, akár stiláris rokonságukat, akár más jellegzetességüket tekintve. A Buda, Pest és Óbuda egyesítésének ötvenedik évfordulója alkalmából írt Bartók-mű és Stravinsky virtuóz Capricciója például nagyjából ugyanabban az időben, az 1920-as évek második felében keletkezett. Debussy gyönyörű és izgalmas színekben-színkombinációkban tobzódó, sőt illatokat is felidéző, háromtételes Iberiája nem sokkal az első világháború előtt íródott, Ravel barokkos szvitje pedig csak alig néhány esztendővel később.

A szólista szerepében azt a huszonkilenc esztendős fiatalembert hallhatjuk, aki már eddig is számos alkalommal játszott együtt Kocsis Zoltánnal és az általa vezetett Nemzeti Filharmonikusokkal – ennél meggyőzőbb ajánlólevél pedig aligha kell.