zene
2007. 10. 31.
Béke, szeretet és gulyás az A38-on
Richard Bona Band 2007 október 18-án az A38 Hajón
Rekeszizom-szakadás, mesterélmény, éteri muzsika. Azaz újra eljött hozzánk a gulyás legnagyobb kameruni rajongója, a basszusgitár legfőbb élő istene, a páratlanul éteri énekhang tulajdonosa: az egész hajót betöltő aura és „positive vibration”, alias Richard Bona.
Egy kis reklámmal kezdem: gyerekek, fizessetek elő a szélessávú internetre! Ha másért nem, hát a youtube ([a]http://www.youtube.com),[text]www.youtube.com),[/a] a videómegosztós oldal miatt. Olyan kincsekre lehet itt lelni, amelyek - kissé ömlengősen szólva - életre szóló élménnyé válhatnak. Egy kötetre való verset írhatnék erről, de maradjunk inkább a zenénél. Szinte havonta találok itt olyan emberekre, akik egy életre társaim lesznek, művészetük életem részévé válik, (zenei) világomat pedig gyökeresen felforgatja. Nyilván már sejtitek, miért kezdem ezzel: bizony Bona mestert is innen ismerem, egy Bobby McFerrin-nel közös fellépésről készített [a]http://www.youtube.com/watch?v=iimMKWF7SK0[text]videó[/a]ból.
Kis kitérőnk után újabb, kevésbé örvendetes gondolat: a pálinkaszagú, mávkabátos, hegedűhúrt kolbásszal verő balkáni flaires jó édes országunk T. Szerveinek a kutya mindenit! Jelentem, a jófajta magyar szokások (mint a „sajátfészekbeszarás”, a „százanezerfelehúzás”, a „csomagolássvédasztalnál” és társaik) mellé újabb bűbájos szokás társult: afféle volt rendszerbeli félrefordítás.
Anno kimenni nem lehetett az országból mindenféle ködös indok miatt, most bejönni nem szabad. Főleg a csúnya, nagy, fekete, kapitalista jazz-zenészeknek nem. Hálás köszönet, hogy így óvnak minket a T. Szervek! Hogy ez miért van így, arra Richard Bona és csapata is kíváncsi lett volna - jó hatórás várakozás után a határnál. Csak a Smart Music szervezők és a „felsőbb” kapcsolataik révén sikerült átjutni a határon (szerencsénkre immáron sokadszorra!). Úgy tűnik, az olyan kérdéseket, mint hogy: „miért köröznek?”, „milyen listán és miért vagyok rajta?” – melyek kis hazánkban költőien hangzanak – senki sem óhajtja megválaszolni, így a válasz helyett újra és újra csak lovecrafti titokzatossággal hangzik el, hogy „Várjanak!”.
Mi vártunk becsületesen: több mint két órát (én speciel hármat, mert ha egyszer már álltál az első sorban, onnantól fogva mindig ott akarsz állni), de megérte. A nyolcórás kezdés helyett negyed tízkor érkezett meg a kissé nyúzottnak tűnő, ám mosolygós Bona band. Kemény napunk volt, de szép esténk lesz – mondta Bona, és belecsapott az öthúros Fodera basszusgitár húrjaiba.
Lendületes, latinos kezdés után persze Bona is kitért kis liaisonjára a magyar szervekkel. És hamar fény derült arra, hogy Richard nem „csak” az egyik legnagyobb élő zenész a világon – mondhatni maga a zene –, hanem maga a humor is. Méghozzá könnyed, kedvesen fanyar, mindenki számára érthetően fekete, zavarbaejtően kedves humor. Értem ez alatt a verbális, metakommunikációs humort és a zeneit egyaránt. Bevallom őszintén: én még soha nem nevettem ennyit egy koncerten! És nem az állandó poénkodások, hanem a zenébe oltott humor miatt.
Nehéz ezt szavakban átadni: röviden legyen elég annyi, hogy egy-egy gyors váltást vagy váratlan harmóniát szúr be, finoman parodizálva, egyben pedig kiemelve a téma szépségét – és mindezt persze félelmetes grimaszokkal megtoldva. Emellett gyakori mind hangszerén, mind hihetetlenül éteri hangján a nagy oktávugrás, amely jó helyre beszúrva szintén roppantul vicces tud lenni.
Legszebb példája ennek, amikor skálázgat (ami úgy néz ki nála, hogy 32-edeket és 16-odokat játszik basszusgitárján, bejárva az egész gitárnyakat, s minden pengetett hangot énekhanggal követ), aztán a bugyogó mélységekből hirtelen vált a legmagasabb tartományba (lásd például [a]http://www.youtube.com/watch?v=-jjGvSIXzms[text]videó[/a]) – a közönség egyszerre ámuló és vihogó hörgéseitől kísérve. Aztán megint vált egy franciasanzon-szerű ritmusba a gitáron, és fütyül hozzá – félig franciául, félig anyanyelvén –, imprózik, amibe beszáll a szintis (tangóharmonika hangon) – és mi csak állunk, és majd megszakadunk, ámulva-bámulva.
A humor mellett is van valami megfoghatatlan ebben az emberben, ami betölti az egész termet, és amitől permanens (nem tudatos, ám egyre fájóbb) somolygás ül ki az ember arcára. Ehhez hasonlóan fertőző flow-élményt én még csak olyan embereknél tapasztaltam, akiknek valami közük volt az ún. megvilágosodásélményhez. De ilyesmiről nem szívesen beszélek, tessék eljönni a következő Bona-bulira!
Az este azonban nem csak a jófejség miatt volt feledhetetlen, hanem a hihetetlenül virtuóz zene miatt is, amit kb. latin-kubai-afrikai-jazz ritmusokból és dallamokból egybeszőtt, gyönyörű és egyben groove-os egyvelegként lehetne definiálni. Virtuóz, énekléssel megidézett ősi afrikai motívumok lengik körül a rumbát, salsát, reggea-t, a fúziós jazzt – s mindezt varázslatosan finom, Jaco Pastorius-i magaslatokban szárnyaló basszusjátékkal megalapozva: felvonul az összes létező technika, ám sohasem tolakodóan – mindig alázattal és persze, elkeserítő könnyedséggel. Az első téma után egyértelművé vált, hogy az egyik legnagyobb áll előttünk, aki mind basszusgitározás, mind éneklés, mind dalírás terén valaha is létezett.
A saját szerzeményeken túl volt szellemidézés is, hiszen Richard egyik jóbarátja, Joe Zawinul – a Weather Report alapítója és a world music atyaúristene – szeptemberben távozott az élők sorából. Az ő (és persze a még régebben elhunyt Jaco Pastorius) tiszteletére csendültek fel a Liberty City hangjai. Hibátlan – mondhatnám –, sőt… ám ez blaszfémia lenne, így nem mondom.
Volt még eszement ütős szóló, énekeltetés (külön kiemelve a 40 feletti nőket), gulyásistenítés és – mint azt már a két nappal ezelőtt, szintén a Smart music fesztivál keretein belül fellépő Victor Wooten koncerten is láthattuk – loop recorderes hangsávépítés, aminek a végén már egy egész afrikai falu éneke zengte be a hajó gyomrát.
Egy szó, mint száz, frenetikus zenei és szellemi élményben volt részünk, hála a Smart Music brigádnak. Ja, és tessék belefoglalni az esti imák közé, hogy kedves szerveink töröljék el azon rendelkezésüket, ami szerint Bona nem teheti be a lábát 2011-ig édes hazánkba! Csak azt tudnám, hogy mindezek után mitől lett Bona Magyarország-fan, magát is magyarnak vallva – ha csak vicceskedve is.
Kis kitérőnk után újabb, kevésbé örvendetes gondolat: a pálinkaszagú, mávkabátos, hegedűhúrt kolbásszal verő balkáni flaires jó édes országunk T. Szerveinek a kutya mindenit! Jelentem, a jófajta magyar szokások (mint a „sajátfészekbeszarás”, a „százanezerfelehúzás”, a „csomagolássvédasztalnál” és társaik) mellé újabb bűbájos szokás társult: afféle volt rendszerbeli félrefordítás.
Anno kimenni nem lehetett az országból mindenféle ködös indok miatt, most bejönni nem szabad. Főleg a csúnya, nagy, fekete, kapitalista jazz-zenészeknek nem. Hálás köszönet, hogy így óvnak minket a T. Szervek! Hogy ez miért van így, arra Richard Bona és csapata is kíváncsi lett volna - jó hatórás várakozás után a határnál. Csak a Smart Music szervezők és a „felsőbb” kapcsolataik révén sikerült átjutni a határon (szerencsénkre immáron sokadszorra!). Úgy tűnik, az olyan kérdéseket, mint hogy: „miért köröznek?”, „milyen listán és miért vagyok rajta?” – melyek kis hazánkban költőien hangzanak – senki sem óhajtja megválaszolni, így a válasz helyett újra és újra csak lovecrafti titokzatossággal hangzik el, hogy „Várjanak!”.
Mi vártunk becsületesen: több mint két órát (én speciel hármat, mert ha egyszer már álltál az első sorban, onnantól fogva mindig ott akarsz állni), de megérte. A nyolcórás kezdés helyett negyed tízkor érkezett meg a kissé nyúzottnak tűnő, ám mosolygós Bona band. Kemény napunk volt, de szép esténk lesz – mondta Bona, és belecsapott az öthúros Fodera basszusgitár húrjaiba.
Lendületes, latinos kezdés után persze Bona is kitért kis liaisonjára a magyar szervekkel. És hamar fény derült arra, hogy Richard nem „csak” az egyik legnagyobb élő zenész a világon – mondhatni maga a zene –, hanem maga a humor is. Méghozzá könnyed, kedvesen fanyar, mindenki számára érthetően fekete, zavarbaejtően kedves humor. Értem ez alatt a verbális, metakommunikációs humort és a zeneit egyaránt. Bevallom őszintén: én még soha nem nevettem ennyit egy koncerten! És nem az állandó poénkodások, hanem a zenébe oltott humor miatt.
Nehéz ezt szavakban átadni: röviden legyen elég annyi, hogy egy-egy gyors váltást vagy váratlan harmóniát szúr be, finoman parodizálva, egyben pedig kiemelve a téma szépségét – és mindezt persze félelmetes grimaszokkal megtoldva. Emellett gyakori mind hangszerén, mind hihetetlenül éteri hangján a nagy oktávugrás, amely jó helyre beszúrva szintén roppantul vicces tud lenni.
Legszebb példája ennek, amikor skálázgat (ami úgy néz ki nála, hogy 32-edeket és 16-odokat játszik basszusgitárján, bejárva az egész gitárnyakat, s minden pengetett hangot énekhanggal követ), aztán a bugyogó mélységekből hirtelen vált a legmagasabb tartományba (lásd például [a]http://www.youtube.com/watch?v=-jjGvSIXzms[text]videó[/a]) – a közönség egyszerre ámuló és vihogó hörgéseitől kísérve. Aztán megint vált egy franciasanzon-szerű ritmusba a gitáron, és fütyül hozzá – félig franciául, félig anyanyelvén –, imprózik, amibe beszáll a szintis (tangóharmonika hangon) – és mi csak állunk, és majd megszakadunk, ámulva-bámulva.
A humor mellett is van valami megfoghatatlan ebben az emberben, ami betölti az egész termet, és amitől permanens (nem tudatos, ám egyre fájóbb) somolygás ül ki az ember arcára. Ehhez hasonlóan fertőző flow-élményt én még csak olyan embereknél tapasztaltam, akiknek valami közük volt az ún. megvilágosodásélményhez. De ilyesmiről nem szívesen beszélek, tessék eljönni a következő Bona-bulira!
Az este azonban nem csak a jófejség miatt volt feledhetetlen, hanem a hihetetlenül virtuóz zene miatt is, amit kb. latin-kubai-afrikai-jazz ritmusokból és dallamokból egybeszőtt, gyönyörű és egyben groove-os egyvelegként lehetne definiálni. Virtuóz, énekléssel megidézett ősi afrikai motívumok lengik körül a rumbát, salsát, reggea-t, a fúziós jazzt – s mindezt varázslatosan finom, Jaco Pastorius-i magaslatokban szárnyaló basszusjátékkal megalapozva: felvonul az összes létező technika, ám sohasem tolakodóan – mindig alázattal és persze, elkeserítő könnyedséggel. Az első téma után egyértelművé vált, hogy az egyik legnagyobb áll előttünk, aki mind basszusgitározás, mind éneklés, mind dalírás terén valaha is létezett.
A saját szerzeményeken túl volt szellemidézés is, hiszen Richard egyik jóbarátja, Joe Zawinul – a Weather Report alapítója és a world music atyaúristene – szeptemberben távozott az élők sorából. Az ő (és persze a még régebben elhunyt Jaco Pastorius) tiszteletére csendültek fel a Liberty City hangjai. Hibátlan – mondhatnám –, sőt… ám ez blaszfémia lenne, így nem mondom.
Volt még eszement ütős szóló, énekeltetés (külön kiemelve a 40 feletti nőket), gulyásistenítés és – mint azt már a két nappal ezelőtt, szintén a Smart music fesztivál keretein belül fellépő Victor Wooten koncerten is láthattuk – loop recorderes hangsávépítés, aminek a végén már egy egész afrikai falu éneke zengte be a hajó gyomrát.
Egy szó, mint száz, frenetikus zenei és szellemi élményben volt részünk, hála a Smart Music brigádnak. Ja, és tessék belefoglalni az esti imák közé, hogy kedves szerveink töröljék el azon rendelkezésüket, ami szerint Bona nem teheti be a lábát 2011-ig édes hazánkba! Csak azt tudnám, hogy mindezek után mitől lett Bona Magyarország-fan, magát is magyarnak vallva – ha csak vicceskedve is.
Szerzők
-- Clausen Sebestyén --
