A mesekönyv címéről eszembe jutott Weöres Sándor A teljesség felé című kötete. Azon belül is A mozdulatlan utazás című rész – melynek címét kölcsönvettem e beszámolóhoz. A meseregény sok szálon kapcsolódik Weöres gondolataihoz, vagyis az egyetemes bölcsességhez. Tamás Zsuzsa és Ilyés Juli meseként, tehát magasabb valóságként megírták és megfestették a „mozdulatlan utazást”. Mert a Teljességhez egy belső vándorút vezet (belső színtereken, állapotokon és álarcokon keresztül) – örök lényünkhöz, lényegünkhöz, melytől eltávolodtunk, s már-már elszakadtunk.

Ez a varázslatos mesekönyv nálam egy polcra került a Naphegy Kiadó hasonló bátorsággal és küldetéstudattal megjelentetett két könyvével, melyek szerzője Boldizsár Ildikó, illusztrátora pedig Szegedi Katalin (Királylány születik, illetve Királyfi születik).

E gondolatokkal indultam útra a fővárosban, hogy részt vegyek a Nyitott Műhelyben tartott könyvbemutató kiállításon. A metrón eszembe jutott a meseregény kezdete, kerettörténete. A jármű viszonylagos biztonságában az utasok beszélgetésbe vagy gondolataikba merültek, mások olvasásba, mobiltelefon nyomkodásba, zenehallgatásba – ki így, ki úgy szigetelte el magát a külvilágtól. Mint a mesebeli király, akit szokásainak kényelméből nagy változások zökkentenek ki: kisbabájuk szűnni nem akaró sírása, vagy a kiborított kakaó, mely épp a tizenkettedik bölcsnek szánt meghívólevélre ömlik. És a király elmulasztja pótolni az utolsó meghívót. Pedig mind a tizenkét bölcs mind a tizenkét meséjével kellene teleírni a Teljesség könyvét – hiánytalanul. A hiányérzetet a csecsemő királylány sírása jelzi, érzékeny műszereknél pontosabban és jóval erélyesebben. A palotában állt a bál – miként a könyv szellemes kezdőmondata közli. A tizenkettedik bölcs meghívásának elmaradása miatt a többi is (egy híján) lemondja a vendégeskedést. Így a királynak kell kalandos útra kelnie hozzájuk a mesékért – kicsi gyermekük és saját maguk nyugalmáért.

Mesék a mesében, kép a képben – tükör a tükörben… a Teljességhez vezető út: önismerethez vezető út. „Kiemelkedés a tudatlanságból” – merengtem a mozgólépcsőn állva (nem éppen így működik a Mozdulatlan Utazás!), majd kisétáltam a bolondos áprilisi égbolt alá. Tudván, hogy beszámolóm kerettörténetében most jön a „mese”: maga a rendezvény. Persze nem versben elbeszélve…

Hanem előbb még egy „mese a mesében” epizód: lévén, hogy igen korán volt még, benéztem a pályaudvari kerengő antikváriumába. Ritkán járok manapság errefelé, de pont most, pont rám várt egy vágyva vágyott könyv: Honti János: A mese világa című kötet 1937-ből. Ezt is a Mesék a Teljességhez könyvnek és a rendezvénynek köszönhetem!

Ilyen előjelek után, még mindig elég korán toppantam be a Nyitott Műhelybe, hogy nyugodt körülmények között megtekintsem a kiállítást. A főfalon (minő véletlen) tizenkét keretezett kép volt tablószerűen kitéve – kétoldalas illusztrációk, illetve egymás mellé helyezett egyoldalasak. Mellékfalakon még három ugyanekkora kép, köztük a címlapé. Nem könyvbéli, időrendi sorrendben, hanem jól összeválogatva, esztétikusan. Így még egységesebb összképet mutattak, mint a kötetben. A sokat emlegetett piros-kék alapszínezés is feltűnőbb volt, s megmutatkozott, milyen ügyesen egészíti ki a festő más kísérőszínekkel, hogy ne váljanak egyhangúvá, modorossá. A merészen komponált, álomszerű, itt-ott keleties hatású képek mesés-misztikus hangulatot teremtettek a rendezvény helyszínén.

Hamarosan feltűnt Pálfi György grafikusművész, Ilyés Juli volt tanára (MOME), és a szerzőtárs, Tamás Zsuzsa, valamint Edinger Katalin, a beszélgetés moderátora. Kezdetét vette a családias hangulatú rendezvény – erről a légkörről Zsuzsa két csemetéje és Juli kislánya szó szerint is gondoskodott, nem beszélve a férjekről, akik szükség esetén rutinosan közbeavatkoztak.

A kiállítást megnyitó beszédében Pálfi György kulcsszóként utalt az átírás alapvető jelentőségére. A háromdimenziós valóságot az egyszerű fénykép is kétdimenzióssá teszi, ám a festő-rajzoló úgy alkot két dimenzióban, hogy lát, és véleménye van (kiemel, elhagy). Az illusztrátor feladata kiegészíteni, továbbgondolni az írott tartalmakat. Éppen olyan messzire, mélyre kell mennie, mint az írónak. Néhány izgalmas technikai műhelytitok után a kiállított képekről megállapította, hogy azok kis lépésre vannak az autonóm művektől, és alkotójuk jó úton jár az egyedibb és elmélyültebb "hangzás" felé.

Tamás Zsuzsa és Edinger Katalin is helyet foglalt Ilyés Juli mellett, hogy közösen beszélgetve tárjanak fel újabb és újabb érdekességeket, mélységeket a mesekönyv kapcsán. A moderátor kérdésére Zsuzsa elmondta, hogy 2010-ben alkotói ösztöndíjat kapott a mese megírására. Katalin szerint feltűnő, mennyire humoros a kerettörténet – Zsuzsa kicsit csodálkozott, mert nem volt ilyen szándéka (a direkt verbális humort egyenesen kerülte), de úgy látszik, spontán módon, így fakad belőle. Edinger Katalin ezután azt firtatta, mennyire volt kész a szöveg, mikor Julihoz került. Ő úgy emlékezett, hogy a teljes anyagot megkapta, de nem végleges formában, Zsuzsa szerint tán a fele szöveg lehetett. A kérdésre, hogy miért pont kék és piros színhangulat jellemzi a képeket, az illusztrátor a piros szín szerepét taglalta: ez a királyi család színe, a szeretetet s harmóniát jelzi, de a veszélyt is. Nemcsak színbeli megkülönböztetést használt; a királyi pár és kicsi lányuk emberarcú, a bölcsek viszont elnagyolt ábrázatúak – ami arra utal, hogy nem emberek, hanem különálló lények (vagyis archetípusok).

Zsuzsa elmondta, hogy a háttérben egy rejtett ív köti össze ezeket a figurákat és kulisszatitokként elárulta, hogy a bölcsek sorrendiségében van egy fejlődési irány. Az első hat bölcs az ego (énközpontú személyiség) állomásai. A hatodik bölcs, a mesebeli Gondos jelenti a fordulópontot. Ő nincs is jelen, úgy gondoskodik a többiekről – tehát már nem egoista. A hetediktől a tizenkettedik bölcsig az önfeláldozás felé közeledünk, a feloldódásig. A király is egy ilyen fejlődési utat jár be. A mesebeli kakaó és ügyetlenkedés arra utal, hogy a történet kezdetén még nem igazán felnőtt ember.

Katalin beszámolt róla, hogy gyermeke eleinte „fura rajzoknak” találta a képeket, de aztán hamar megszerette azokat, és a szereplőket. Mindkettőjüknek nagy élmény volt a közös mesélés, képnézegetés. Juli ehhez kapcsolódva élete legfontosabb könyvének nevezte a kötetet.  Két év kihagyás (grafikai stúdiós munka) után kezdett meseillusztrációt festeni. Erős kétségek gyötörték, de a közös alkotómunka öröme és eredményessége láttán eldöntötte, hogy ezen az úton kíván továbbmenni, és illusztrátor lesz. Olyan volt ez számára, mint egy születés. A mesebeli királlyal hasonlította össze magát, hiszen rengeteg vívódással, belső harccal jutott el idáig.

Katalin ezután a verses betétek, meseátiratok felől érdeklődött. A szerző szerint, aki egyben költő is, nagyon fontos, hogy a bölcsek egészen más, időtlen hangon szólaljanak meg. Ehhez a verses formát találta legmegfelelőbbnek, azon belül is a felező tizenkettest. Lévén tizenkét bölcs, adta magát, hogy ezt válassza, ráadásul ez egy nagy hagyományokkal rendelkező archaikus forma, beszédmód. Ugyanakkor a király verses záró meséje csak tíz szótagos sorokban íródott – ezzel is jelezni kívánta, hogy a főszereplő (még) nem bölcs, nem teljes.

Edinger Katalin szóvá tette, hogy Zsuzsánál minden olyan remekül kitalált, rendezett. Nem marad elvarratlanul semmilyen mesei szál – noha annak is lehetne előnye, értéke – ő mindent lezár. Zsuzsa ironikusan megjegyezte: ez a Teljesség...

Végül az új tervek is szóba kerültek. Megtudtuk, hogy közös munkaként egy nyúlcsaládról szóló mesével készülnek, melyből sorozat is lehet. Ezen kívül Julinak más szerzőtől való munkája is van: erdőlakó bogarak kalandjaihoz készít meseillusztrációkat. Tamás Zsuzsának jövő tavasszal fog megjelenni egy verseskötete, felnőtteknek.

A rendezvény ezután véget ért, kötetlen beszélgetés, dedikálás, nassolás következett.

Hazafelé menet felszíni útvonalat választottam. Egyetlen buszjárattal szeltem át a fővárost – az alkonyati félhomály és a hosszas üldögélés jobban megfelelt töprengő lelkiállapotomnak. Belelapoztam Honti János könyvébe; nem lehet véletlen, hogy pont most találkoztunk. Bevezetője első és második oldalán ezek a gondolatok ragadtak meg: „És az ember maga? Az élet és halál két roppant, összeegyeztethetetlen véglete között ível a léte, a teljes élettel szemben a halál arcát mutatja, a halállal szemben az életét.” „Mert a világ valóságainak ezerrétűsége, ezeroldalúsága, emberfölötti sokfélesége emberi valósággá, emberi szellemben megformázottá kell hogy legyen, hogy az ember világát tudja alkotni, hogy az ember élni tudjon azok között a valóságok között, amelyeket felismert.”

Becsuktam a könyvet, s a rendezvény járt az eszemben. Hiány és teljesség kavargott bennem; pontosabban a hiány küzdött, küszködött, a teljesség pedig háttérbe húzódva, csendben figyelt. A „kiemelkedni a tudatlanságból” gondolathoz (lásd mozgólépcsős merengés) egy másik is társult: „kiemelkedni a tudásból”. Megválni a látszattudástól, az átvett, sőt eltulajdonított „tudástól”, és az ehhez kapcsolódó hamis magabiztosságtól. Ez átvezetett a régi, hagyományos mesék örökérvényű tanulságához: mindig a legkisebb – a világ szempontjából legkisebbnek, leggyengébbnek látszó – testvér az igazi hős. Az alázat (bátorsága) hatalmas szellemi erő! Utam végén, mire besötétedett, elérkeztem a legfőbb tanulsághoz, melyet a meseregényben is érzékelhető ősi bölcsesség így fogalmaz meg: senki sem barátod, sem ellenséged – mindnyájan a tanítóid.

Fotó: Bach Máté