Van egy hely viszonylag északon, kastélyokkal vízzel és vaddisznókkal, amely helyen a szegénység ellenére van egy középkorú gyerek, akinek saját játszótere van. Játszótársakkal, játszóházban, játékokkal. A Miranda Oskaras Koršunovas rendezése az Oskaras Koršunovas Színházban Vilniuszból.

A közönségtalálkozón az egyik színész szerint az előadásuknak legalább három nap a feldolgozási ideje. És ha átsiklom a szöveg komplexitásán, a shakespeare-i életműnek oda s vissza értelmezésein és kontextusba helyezésein, amire egy idő után már nem is figyelek, mert össze-vissza csúszik a felirat, akkor állítólag egy tipikus koršunovasi színházi élményben van részem. A szüleim a forradalom után három évig vártak az első gyerekükre, és nyolc évet vártak, míg a bukaresti lakás teljes bútorgarnitúráját kicserélték. A könyvek, a nippek és a zsúfoltságérzet sokáig maradtak. ’89 után születtem, mégis azt érzem, hogy egy nosztalgiavilágban élek, ahonnan úgy próbálok menekülni, hogy a legtöbb minden, amit csinálok, valami ellen szól.

Az előadás díszlete egy szinte hiperrealista kommunista nappali, a tapétával, az eldugott vodkával, a karosfotellel, a telefonnal a tükrös budoárasztalon, a könyvhalommal a szoba sarkában, a talán fogyatékos lánnyal a takaró alatt, a talán elmebeteg apa gondoskodásával és a nagy és csúnya szovjet rádiókészülékkel. Ezt nevezzük hiperrealistának, nem? Koršunovas előadása a kezemtől és az orromtól fogva vezetett. Az orromtól, amikor minden olyan technikai bravúrt, amit a játszóterén beszerzett, úgy rakott egymásra és egymás után, hogy nekem hol nagyon melegem volt, hol visszavettem magamra a kabátot, mert rázott a hideg a fényhatásoktól. Fárasztóbb volt fizikailag, mint a Sirály. De közben nem engedett el, a színészek irtó nyitottan voltak expresszívek, régen vitt el ennyire egy tekintet. Kétdimenziós bezártság, a szigeten, a lakásban és a testben, a viszonyban, vagy a történelemben és az egyéniben. Olyan volt, mint most az időjárás Budapesten: sütött a nap, felolvasták a Vihart, mosolygás, nevetés, és egyszerre kezdett el esni, hangosodott és torzult a rádió, fújt a szél a lakásban, és villámlott a folyosón, eltorzult minden, ami az előbb szelíd volt, és aztán kisütött a nap újra makacs játékossággal.

A végére valahogy ezek között a váltások között egyre kevesebb idő telt el, egyre gyorsabban vetettem le, és vettem fel újra a kabátom. Már csak ültem belesüllyedve a székbe, a végső összeolvadásban, amikor minden és minden összefolyt, amikor csak erős félelmet éreztem, mint amikor először eltakartam a szemem a régi tévénk előtt ülve Bukarestben. Nem tudok vele még mit kezdeni, igazából. Van, akinek ez már ízléstelen volt, és előretüremkedett a hatásvadász eszközök eszközszerűsége. Szerintem menjünk el Vilniuszba, és nézzük meg együtt.

A Kampf a sepsiszentgyörgyi M Studio előadása, Fehér Ferenc rendezésében. Mostanában nem voltak túl jó mozgás- vagy tánc- vagy nem tudom-színház élményeim. Mindegyikkel kapcsolatban az a benyomásom, hogy nem elég magabiztos abban, amit csinál. És itt nem egyenként a színészekre, rendezőkre, társulatokra gondolok, hanem az előadásokra vagy – bátrabban – a műfajra magára. Mintha kéne valamit kompenzálniuk a hagyományos előadásokkal szemben, mintha minden előadásnak közvetíteni kéne valami üzenetet, mintha körbe kéne járni valamilyen témát, mintha véleményt kéne megfogalmaznia valami nagyon fontosról, lehetőleg elegendően elvontról, hogy elég sok minden beleférjen. Ehhez képest nem tudom, akarok-e többet látni, mint testeket úgy mozogni, hogy ne tudjam levenni róluk a szemem, és azt érezni közben, hogy a helyükben akarok lenni.

Az előadás címével elég messzire kilőnek, elvárásokkal terhelődik az előadás, és nem tudják meghaladni azoknak közhelyeit. Egy alak irányítja a tömeget. Ez az alak (Orbán Levente) gesztusvilága groteszknek kíván hatni, de annyira kíván, hogy görnyedtsége és töredezettsége már csak a szándékot láttatja velem. Legyél gusztustalan! – mondhatták. Jó! Még gusztustalanabb! És én csak az utasítással maradtam. Ez az alak az irányító gesztusai mellé olyan hangokat ad ki – biztos a pontosság érdekében –, amelyek megzavarják a figyelmem. A közepe felé viszont beletörik a foga ennek a könnyű értelmezési attitűdnek is, mert – mintha egy teljesen más előadás lenne – elkezdődik egy bohózat egy nagy ruhával, és aztán megint visszatérünk az eredeti előadáshoz. Azzal együtt, hogy ez egy nagyon érthető előadás akar lenni, nem értem. Csak kurzivált szinte üres vagy nagyon telített fogalmakkal tudok róla beszélni, mert ez egy kurzivált szinte üres vagy nagyon telített értelmekkel tele- s teletűzdelt előadás. A színészek jók, tudom, hogy egyszer látni fogok tőlük valami hátborzongatót.

A szintén otthoni Háromszék Táncegyüttes Banda című előadása viszont olyan volt, mint életem legjobb vidéki esküvőjének absztrahálása. Az, kérlek szépen, egy igényesre komponált koreográfia, a profizmus könnyedségétől minden pillanatát élveztem, és még pálinkát is kaptam. Az a baj, hogy az életemből kimaradt a táncházalós időszak, és nem tudom megmondani neked, hogy milyen táncokat és énekeket láttam, illetve hallottam, de azt érzem, hogy ezek az asszonyok és férfiak egy olyan dolgot csinálnak és képviselnek, aminek az életben tartása hozzátartozik az én életemhez is. Ha pedig ez a nehéz feladat elvégzése alatt ilyen életvidámak, mint ebben az előadásban, akkor le minden tollas kalappal.

A budapesti Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház David Doiashvili rendezte Szentivánéji álom előadása egy kétfelvonásos türelmetlenség volt. Amikor ötévesen nagyapád otthagy a nagyon lassan beszélő és talán dadogó szomszédjával, aki a galambjairól próbál meg elmondani egy történetet – amit nem mellesleg már tudsz a nagyapádtól – úgy, hogy közben az új telefonján mutogatja a teljesen homályos képeket a szintén fehér kutyájáról, mert a korát lehazudja a közeli padon üldögélő asszonyoknak, és előttük nem rakja fel a szemüveget; tehát ott álldigálsz ezzel az idegen öregemberrel, hallgatsz egy ismerős történetet, amit oda nem illő eszközökkel adnak neked elő, és te megpróbálsz végig kíváncsi, de legalább udvarias maradni. Csak jöjjön már nagyapád! Ja, és megvan ez a szám? Képzeld el, hogy közben egy autóból hangosan, de nagyon hangosan szól ez. És ez az autó elmegy tízszer mellettetek. Nem viccelek, Eszter, ez a dal kábé tízszer indul el az előadás alatt, és ha jól emlékszem, a végén ezzel megy le a függöny is. Sokan nem jöttek vissza a második felvonásra, de akik bent maradtak, a végén próbálták megérteni, hogy mit is akarhatott, minek mi lehetett a szerepe vagy értelme. Én annyiban maradtam, hogy egy nagyon kortárs és nagyon közeli Szentivánéji akart lenni, de nem tudott az lenni. De én kíváncsi voltam, és aztán már csak udvarias.

Ha sok-sok különböző előadást nézek meg egymást követő napokon, valahogy az ízlésemen keresztül kerülök kicsit közelebb ahhoz, és leszek kicsit alázatosabb azzal, amit jónak nevezek most jobb híján. De tudod, az a jó, ami nem morálisan jó, vagy esztétikailag jó, hanem önmagában. Ahhoz tudnám hasonlítani, ami ezzel párhuzamos is volt, és talán egybe is esett vele, hogy hazamenni olyan volt, mint visszaigazolást kapni arra nézve, hogy bárhol ugyanolyan következetes legyek, akárcsak otthon. Ne haragudj, hogy (szinte) giccses elérzékenyüléssel zárom ezt a levélváltást, tudod, hogy én nem is szoktam ilyeneket. Visszajöttem, Eszter, holnap igyunk meg egy kávét, beszélnünk kell.