A Pesti Magyar Színház előterében tolongott a sok gyerek, hónuk alatt nagy mappákkal meneteltek, amelyeket a lépcső két oldalán álló hostessek nyújtottak át nekik. A mappában a színlap mellett kivágható papírházikót találtunk, Harisnyás Pippi fényképével, amely szintén kivágható és a villa mellé ragasztható. Szó, mi szó, készültek. A lelkesedés rám is, a gyerekeimre is átragadt, érezni lehetett a (lámpa)lázas készülődést, de érthető: egy a gyerekeknek, a legkritikusabbnak mondott közönségnek készült komplett, születésnapi, háromórás előadás premierjére érkeztünk.

Harisnyás Pippi története éppen hetven évvel ezelőtt jelent meg Svédországban. Astrid Lindgren klasszikussá „öregedett” figurájának kalandjai a mai napig népszerűek, frissnek és üdének hatnak, dacára annak, hogy a föld többször is kifordult a sarkaiból azóta. A történet szerint a (mindjárt) tízéves Harisnyás Pippi nem túl szép, nem túl kecses, nem túl bájos, nem túl szorgalmas, de annál inkább eszes, erős, kalandvágyó, füllentő, orrturkáló vadóc, aki egyáltalán nem hajlandó a korabeli fiúk-lányok neveltetési rendjébe illeszkedni. Kilóg a rendszerből, kilóg az iskolából, nem engedelmeskedik a rendőröknek, a gyámügyi előadónak, túljár mindenki eszén, aki őt üldözi. Lóvá teszi a betörőket, ugyanakkor ő az, aki nagylelkűen palacsintát süt a barátainak, és aki szomorú, azt igyekszik a képtelenebbnél képtelenebb sztorijaival felvidítani.

Novák Eszter rendező számára a játékosság, a dinamizmus, a párbeszédek megfelelő hossza, a teljes színpadkép kihasználása, üresjáratok minimalizálása, a színes kellékek, a megejtő, fantáziadús ruhák éppúgy fontosak voltak, mint a zene, élőzene alkalmazása a színpadon. Olyan Gesamtkunstwerk, amelynek szerencsés módon nincs izzadságszaga. Biztosan sokat dolgoztak a rengeteg szereplőt mozgató produkción, de görcsösséget nem lehetett érzékelni, talán csak az első pár jelenetben néhány kusza mozdulatot a címszereplőt alakító Soltész Bözse részéről, de egy premieren ez talán megengedhető.

Nagyon dicséretes a díszlet: a pergőn egymást követő jelenetek egyik legszebbikében és leglátványosabbjában a vadóc Pippi a barátainál, Annikánál és Tomikánál (Holecsko Orsolya, Ágoston Péter) vendégeskedik. A színpadkép merőben eltér az addig megszokottól - a tér szabadon felhasználható elemei (házikó, faló, a mozgató fűzöld feljárópanelek) egyszeriben eltűnnek, hogy egészen más kép táruljon elénk: fekete háttér előtt egy hatalmasra felnagyított, fehérre mázolt, üveg nélküli vitrint látunk, amelynek polcain ott sorakoznak a méretarányos, seperc alatt összetörhetőnek hihető, óriási nippek, vázák. Egy másik polcon az etikettnek megfelelő, makulátlan öltözetű dámák szürcsölik teájukat a finom mívű teáscsészéből. Ebbe a közegbe fut be az izgatott, szeleburdi, szókimondó és vicces Pippi, és a hatás nem marad el.

Mint minden adaptáció, Novák Eszter rendezése is értelmezés. Pippit az első svédországi megjelenés után nem sokkal a hazájában is támadni kezdték a konzervatív neveltetési elvet vallók, és egyes országokban évtizedekkel az eredeti megjelenés után sem volt betűhív fordítása a történetnek. A kiadók „megnevelték” Pippit (ezekről a fordítási anomáliákról ír többek között Marika Larsson a Könyvmutatványosok oldalán). Pippi védelmében így ír Hamar Nóri, az egyik Könyvmutatványos blogger: „Pippi az én olvasatomban se nem hazudós, se nem rossz. Pippi hatalmasakat lódít, ez igaz, de a Pippi-féle lódításokat hazugságként kategorizálni nem éppen akkurátus teljesítmény. Míg a hazugság általában a tudatos félrevezetést jelenti, addig Pippi nagyot mondásaival inkább mókázik, nevettet, és nem kivételes az sem, amikor gyógyít.”

A Novák Eszter-féle színpadi feldolgozásban nem azon van a hangsúly, hogy meggyőzze a nézőt a csínytevő Pippi nagylelkűségéről. Inkább egy kis melankóliát éreztem ebben az előadásban, egy egyedül élő, félárva kislány borongós hangulatát, aki tisztában van hátrányos helyzetével, és aki úgy akarja elviselhetőbbé tenni a magányt, ahogy a rossz körülmények között felnövő gyerekek általában: harsány nevetéssel, kirívó, megbotránkoztató viselkedéssel. Egyes tömegjelenetekben felbukkan egy duci, szomorú, szótlan lány, aki egy alkalommal Pippi hátrafelé menetelését próbálja utánozni, de nem jut sokra vele. Senki nem szól hozzá, senkivel nem beszél egész idő alatt, egyedül Pippivel kerül rövid konnexusba, amikor pár pillanatra az osztályban az új kislány, az a fura, vörös harisnyás odaül mellé, a székére. Ki lehet ő? Csak találgathatjuk. Talán ő maga találta ki Harisnyás Pippit, és az egész mese valójában erről a kövér kislányról szól, aki egy számára elérhetetlen szabadsággal rendelkező, konvencióktól mentes, de barátságos és együtt érző alakot fantáziál magának, és ábrándjaiba menekül? Ezt nem tudhatjuk, de eszembe jut a mondat, amit Tóth Krisztina idézett egyszer egy izraeli írónőtől: „minden ház udvarán gyerekek játszanak, de minden udvar fölött van egy csukott ablak, amely mögött egy gyerek áll, aki a többieket nézi. Na, ő lesz a költő.”

Harisnyás Pippi figurája szinte minden jelenetben ott van (egy ízben többször is, egy játékos  megsokszorozás hatására), így a hőst alakító Soltész Bözsére emberpróbáló feladat hárul. Le a kalappal, hogy mozgással, énekkel, a tengernyi szöveggel így meg tudott birkózni. Nem tekintem ugyanakkor ideális címszereplőnek; alkatilag nem kislányos – nekem nehéz volt elképzelni, hogy egy tízéves kislányt alakít –, a zenés betéteknél pedig kirítt fakó hangja, amitől már-már élvezhetetlenek voltak a dalok. Az már a színház akusztikájának róható fel, hogy ha a színpad hátsó traktusában játszódott a jelenet, abból az erkélyen már nem sokat lehetett hallani.

A szünettel együtt majdnem három óra utolsó harmadában kérdezték csak meg ötéves  kísérőim, hogy mikor lesz már vége; a hosszú előadást így azoknak is ajánlom, akik eddig nem merték egy óránál többre beültetni a gyereküket, mert a rendhagyó Pippi „rosszalkodásai” ebben a látványos színházi közegben önfeledt szórakozást ígérnek.

Harisnyás Pippi

Írta: Astrid Lindgren
Zenéjét szerezte: Georg Riedel
Fordította: Tótfalusi István

Szereplők:

Soltész Bözse, Holecskó Orsolya, Ágoston Péter, Dániel Vali, Benkő Nóra, Pavletits Béla, Jegercsik Csaba, Bede-Fazekas Szabolcs, Gáspár Tibor

Díszlet/Jelmez: Zeke Edit

Zenei vezető: Lázár Zsigmond

Dramaturg: Kárpáti Péter

Mozgás: Horkay Barnabás

Rendező: Novák Eszter

Budapest, 2015. március 28.

Fényképek forrása: a Magyar Színház weboldala