A Trafó nagytermébe lépve először a szokatlan elrendezés sokkolt: a székek a színpadon, a zongora és cselló köré voltak elrendezve, igazi kamara-előadást ígérve a mintegy 200 fős, jobbára bennfentes magyar-kortárszene-rajongó közönség számára.

[a]http://info.bmc.hu/site/muvesz/found_page.php?search=Kondor+%C1d%E1m&search_tol=&search_ig=&valaszt=nev&valaszt2=&posted=true&type=C&submit.x=41&submit.y=8[text]Kondor Ádám[/a] műve – Partita csellóra és zongorára – a két hangszer eltérő kifejezésbeli adottságaira épült. A cselló hosszan kitartott hanggal indított – amely szinte észrevétlenül, centről-centre süllyedt. Ebbe a mikrotonális kontextusba olvadtak bele a finoman intonált zongorahangzatok. A vezető szerep a csellóé volt, ahogy „feladta a leckét” a zongora számára: és be kell vallanom, zseniálisnak éreztem, ahogy a zongora „merev” hangjai beleolvadnak a különlegesen intonált, ide-oda csúszkáló cselló-szólamba.

A következő, Beethoven darab előtti csend túl hosszúra nyúlt – és ez a késés csak torlódott a 3 órás előadás során. Meg tudom érteni a csendet: nehéz volt átállni az egyébként szintén zseniális, ám mégiscsak pre-romantikus Beethoven-darabra (D-dúr szonáta csellóra és zongorára), amelyben a cselló főként a fontosabb, nagy ívű dallamok kiemelésére szolgált. A Kondor-darabban csillogó csellóhang most rendkívül színtelennek hatott.

Talán nem véletlen, hogy már ekkor kezdett átrendeződni a színpad: egyesek felálltak az előadás közben, s ha nem is (mind) távoztak, az intimitásból mégis a távoli, emelt nézőtér ülőkéi felé vonultak.

A szünet után [a]http://info.bmc.hu/site/muvesz/found_page.php?table=SZERZO&id=78[text]Csapó Gyula[/a] műveit adták elő a zenészek. Az előbb még Beethovenhez szokott fül kissé lassan állt át a hat hang időben és magasságban – olykor véletlenszerűen – variált zenéjére: Hat hangból álló formula ismétlődik, miközben állandó variánsokat termel, mint a vízfolyás, ahogy a sziklát alakítja. Ebben a darabban az [is] érdekelt, hogy egy repetitív folyamatba belejátszó véletlenek által hogyan lehet a zenei érdeklődést fenntartani anélkül, hogy a ‚fejlesztés’, a ‚fokozás’ csapdáiba esnénk. Célom az volt, hogy a zene valóban legyen ‚mind tömöttebb’, de repüljön, ne hízzon. Ne legyen mozdulatlan, de ne is fokozódjon (Csapó Gyula).

Az előadott művek (Labirintus – csellóra és Egyenes labirintus – zongorára) párt alkottak: a csellón szinte természetesen ható különös hangzat-kibontások után valóban bámulatra méltó volt, ahogy [a]http://info.bmc.hu/site/muvesz/found_page.php?table=ZENESZ&id=731[text]Csalog Gábor[/a] csodálatos előadásában nagyjából ugyanaz a hangkép bontakozik ki az egymást szabálytalan időközökkel követő hangokból. Ez a zenei tömb legalább egységes volt.

Talán nem voltam egyedül azon elvárásommal, hogy az újabb szünet utáni, utolsó zenei blokk valamiféle értelmet, lezárást ad a kortárs magyar zeneszerzők és Beethoven némiképp ad hoc párosításának.

A Beethoven-szonáta első tételében a harmóniakapcsolások meghökkentően avantgárd rendszere, az ekként kitágított szerkezet dimenziói a kozmikus száguldás élményét adják. A második tétel hangvétele pimaszabb, mint bármely 20. századi zenéé, a romantikus lassú tétel magányos és filozofikus – egyfajta utazás a senkiföldjére. A zárótétel lassú bevezetése furcsa fokozással szinte rakétaként lövell ki egy témát, s olyan fúgát hoz létre, amely a legpontosabb matematikát (ilyet Bachon kívül csak Beethoven tudott) delíriumos őrjöngéssel ötvözi (Csalog Gábor).

Beethoven B-dúr szonátája (op. 106 No. 29 – Hammerklavier) valóban rendkívül modernnek hat a pre-romantikus érában/paradigmában: gyakori átmenő hangjai, avantgárdként ható harmóniafűzései, valamint a zongorahangok szinte gépies(en egyenletes), kalapácsütés-szerű sorozata meglepő, mégis alapvetően tonális zene.

Talán két – kortárs és pre-romantikus – blokk meggyőzőbb lett volna, ám az megosztotta volna a közönséget. Így csak az élményeket osztotta meg az előadás: a(z egyébként is különböző zenei megoldásokat alkalmazó) kortárs darabok között inkább csak elidegenítő effektusként hatott Beethoven zenéje, s az utolsó szonáta nem hogy kapcsolatot teremtett, inkább kiazmát hozott létre a két nagyon különböző zenei korszak között (nem beszélve a zeneszerzői kvalitásokról).

Szeretem a kortárs zenét – ahogy a kortárs magyar szerzőket is. Katasztrofálisnak tartom a kortárs magyar zene mai helyzetét: a legtöbb előadó szakmai, valamint rokonokból és barátokból álló közönség előtt játszik, miközben egyre szűnnek meg a fórumot teremtő fesztiválok (pl. Making New Waves), illetve műhelyek (pl. a Magyar Rádió elektroakusztikus zenei stúdiója – lásd erről [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=608[text]Keuler Jenő írásá[/a]t).

De nem gondolom, hogy a véletlenszerű korszakpárosítás, idegen közönségek kisajátítása, az erőszakos „kapcsolatteremtés” megoldást nyújt erre a problémára. Kizárólag átgondolt műsor-politikától, valamint jól felépített, koncepciózus előadásoktól várható a megoldás. Egyébként csak a labirintus útvesztőiben bolyongunk.

Előadott művek:

Kondor Ádám: Partita csellóra és zongorára
Beethoven: D-dúr szonáta csellóra és zongorára (op. 102 No. 2)

szünet

Csapó Gyula: Labirintus – csellóra (részletek)
Csapó Gyula: Egyenes labirintus – zongorára

szünet

Beethoven: B-dúr szonáta (op. 106 No. 29, Hammerklavier)

Közreműködött:

Csalog Gábor – zongora
Varga István – cselló