Jó néhány év eltelt azóta, hogy egy júniusi estén egy kihalt, romos bérház üres helyiségeibe szervezett rendhagyó felolvasáson afelett örvendeztem, mennyire jól van az, hogy a hallgatóság - ülőalkalmatosság híján - egyszerűen és magától értetődően odakuporodik a földre az éppen  felolvasó író köré. Kedden este a Szatyor Bár és Galériában már csak a helyszín jellegéből adódóan is, természetesen nem kellett senkinek a földön ücsörögnie. Az emeleti galéria székeinek és asztalainak elrendezése azonban mindenképp a hagyományos, hierarchikus viszony lebontására irányult. Az elképzelések szerint a "hivatalos", előzetesen meghirdetett beszélgetés (Otthon vagy Budapesten - otthon vagy Budapesten?) amúgy is inkább csak bevezetőként, hangulatoldóként szolgált, hogy aztán minél többen maradjanak a továbbiakban is, és ki-ki már a saját kérdéseit tehesse fel az íróknak. 

Sokféle kérdést felvethet már maga az a tény is, hogy egy ilyen jellegű beszélgetés Budapesten, azon belül is Budán (annak azonban sokak szerint a legpestiesebb részén) zajlik, egy a huszadik század első felének irodalom- és művelődéstörténetileg is meghatározó helyszínén. Ahol ülünk, egykoron a Hadik része volt, csupán a pár évvel ezelőtti újranyitáskor vált le a Szatyor, úgymond mint az elegáns kávéház lazább és kötetlenebb kistestvére.  Nagyjából 80-90 évvel ezelőtt a jelentősebb íróknak megvolt a maga saját Budapest-képe, az az egyedi mód, ahogyan egy városrészt vagy akárcsak egy utcát, csak egyedül rá jellemző módon volt képes írásaiban megjeleníteni, ami egyben azt is jelentette, hogy ez a városkép élő, eleven volt, szervesen beágyazódott az aktuálisan megélt valóságba.  De vajon manapság, amikor lakói épp újrafelfedezik maguknak a helyet, ahol élnek, például egyre élénkebb az érdeklődés a múltja iránt, találkozhatunk-e  a kortárs irodalomban is ennyire markáns, a jelen Budapestjét  megragadó szövegekkel? Visszaköszönnek-e könyvek lapjairól a mai Budapest jellegzetes figurái?  Sárközy Bence szerint sok esetben inkább egy térben és időben eltávolított Budapest jellemző, egyik üdítő ellenpéldának Térey János polgári középosztályról szóló szövegei számítanak.

Térey, aki  tudatosan törekszik egy városportré megrajzolására, úgy gondolja, fontos egy város polgárságának ilyesfajta ábrázolása, hisz ez a réteg kíváncsi saját magára, arra a képre, ami a művészeti alkotásokban visszatükröződik, s ezért hajlandó színházba járni, könyveket venni. A Debrecenben született, de élete nagyobb részét immáron a fővárosban leélő költő számára Budapest amúgy is egy gyűjtőfogalom. A hagyományos Pest és Buda különválasztáson túl érdemes megfigyelni, hogy van olyan része a városnak, ami beillene egy komplett alföldi mezővárosnak, máshol meg egy szőlőtermesztő kisváros képe rajzolódik ki. Ez a sokszínűség is a sok-sok  erény egyike.  Térey szerint nagyon sok kedvező adottsága van Budapestnek, s reméli, hogy ez a magát cudarul elhanyagoló korszaka csupán átmeneti állapot.   

Egy város portréjának megrajzolása egyébként sajátos nyelvezet használatát is jelenti, ezzel viszont egy másik jelenséghez kapcsolódhatunk, amiről Papp Sándor Zsigmond is beszélt. Hogy erdélyi származású, ám régóta Budapesten élő íróként most kezdi úgy érezni, hogy valóban  megérkezett, azt jelzi készülőfélben lévő második regénye, amiben van egy fontos budapesti cselekményszál is. Korábban úgy érezte, túl erdélyiül írna a városról. Az áttelepülőkkel kapcsolatos szokásos sztereotípiákon túl amúgy azzal a jelenséggel is szembesülnie kellett, hogy Erdélyben megjelent kötetei nem nagyon számítanak az anyaországi - és hát ez gyakorlatilag egyet jelent azzal, hogy a  budapesti - irodalmi  életben. Szerinte jellegzetesen budapesti irodalmi nyelv például Térey Jánosé és Garaczi Lászlóé, a hétköznapokban hallott rövidítésmániával ( az általa felhozott példa a "találkozunk a temcsiben a ravinál" volt) sehogy sem tud megbarátkozni, bár ezzel valószínűleg sokan vagyunk így, függetlenül attól, honnan is költöztünk Budapestre.    

Más szempontól is felmerült a budapestiség kérdése, Kukorelly Endre szerint akkortól mondhaja magát valaki idetartozónak, ha például az utcán egy szél által felkapott zacskót a kukába dob, vagyis sajátjaként vigyáz a városra. A tősgyökeres pesti költő szerint igenis szabad rácsodálkozni Budapestre, sőt az a normális emberi magatartás, ha ámulunk szépségein, például azon a panorámán, amit bármelyik hídról láthatunk. A város értékeinek megőrzése tekintetében Kukorelly a rekonstrukció híve, szerinte egy épület lelke amúgy is a tervrajzokban és nem az egymásra rakott téglákban rejlik. Utóbbi megsemmisülhet, ám ha megmaradnak a tervrajzok, akkor a szép régi épületeket akár újra is lehetne építeni.    

A beszélgetés könnyed, jó értelemben vett bulváros jellegénél fogva sokfelé kanyargott, néha egy-egy érdekes mellékösvényre, máskor meg éppen zsákutcába tévedt. Szó esett a némiképp e tudósításon is nyomot hagyó, megkerülhetetlen Budapest-vidék dichotómiáról, az írók társadalmi felelősségvállalásáról, a magyarországi irodalom erdélyi jelenlétének hiányáról, a debreceni unalmas vasárnap délutánokról, vagy éppen a kolozsvári csajozási lehetőségről és egy a ceglédi állomás restijében írt, de végül megsemmisített versről is. Ám mivel szorosan vett szakmai, elméleti jellegű kérdések nem bukkantak fel,  minden bizonnyal csökkent annak a veszélye, hogy a jelenlévő érdeklődők közül bárki is feszélyezve érezze magát, hogy neki is "okosakat" kellene kérdeznie.         

Fotók: Szatyor FB-oldala