Kedves Eszter! Ezek voltak a legfárasztóbb napok, itt volt Simó Mesi három-négy napig, mert ugye játszik a temesvári Silviu Purcărete előadásban, amit közösen csináltak a német társulat színészeivel. Te el tudod képzelni, hogy ezek egy épületet használnak, ugyanazon a színpadon játszanak, még a díszleteiket is ugyanott készítik, de még nem játszodtak együtt? Az egyébként egy nagyon izgalmas része a temesvári színház épületének, egy pár éve a TESZT-en körbevittek pincétől tetőig, a festő-rész talán a harmadik emeleten volt, és tátott szájjal néztem – így képzeltem el Warhol műhelyét, ha még nincs is semmi köze hozzá. Szóval ennek a koprodukciónak hála végre dolgoztak együtt. Ez Mesinek nem is olyan nagy ügy, mert ugye ő még egy éve sincs ott, inkább a régieknek. Az előadás egyébként állítólag igaz sztori alapján állt össze. Eszerint amikor a törökök ráuntak Bécs ostromlására, ott hagytak több zsák kávét, amivel a bécsiek nem tudtak mit kezdeni, és odaadták a lovaiknak. Ezek jól bepörögtek tőle, amin felbuzdulva az osztrákok elkezdtek kávét főzni, és 1683-ban meg is nyitották az első kávézójukat. Na s ebből kiindulva, a színészek impróvizációit átdolgozva Purcărete összerakott egy előadást harminchat színésszel, negyvennégy székkel és tizenkét asztallal. Kolbász, pörkölt kávészag, tiramisu, disznófejek, remegő lábú fiatal színészlány kombinéban énekel és táncikál, élő kávéházi zene zongorával és szaxofonnal, illetve persze – a rendezői színházhagyományt meglovagolva – a purcăretei szürreál-groteszk alakok és végül a kihagyhatatlan mélyebb színpadi réteg, ahova elrejtheti a dimenziók-közötti Balázs Attila de Pompadourt. Kicsit, tudod, az volt a benyomásom, mint a Wilson-előadással kapcsolatban a Vígben, hogy nem egy előadást láttam, hanem azt, ami lehetett volna, a rendező-brandet. De persze, élveztem a tömeget a színpadon, élveztem a játékokat, jó színészek, és főleg esténként volt jó szórakozni velük.

Igen-igen, mindhárom előadást egy-egy a maga kontextusában nagyon elismert rendező hírneve fémjelzi. Pintér Béla Titkaink előadásával kapcsolatban végre, azt hiszem, valami normális értelmezői attitűdöt tudtam felvenni. A kritikaíró workshopon ugyanis vannak román kollégák is, akik előtt mondani bármit erről az előadásról kibillentett a kényelmes magyar-diskurzusból. Eszembejutatta, amit talán már mondtam neked, hogy különböző országokban különböző dolgokat jelent nemzetileg elkötelezettnek lenni. A hetvenes-nyolcvanas években táncházasnak lenni Erdélyben nem ugyanazt jelentette, mint Magyarországon – és ma sem ugyanazt jelenti. Nemzeti kisebbségként létezni egy olyan politikailag vállaltan nemzetépítő állásponton levő országban (mint Románia), egyáltalán nem olyan, mint a nemzeti arány másik oldalán lenni (mint Magyarország). Ha én helyenként konzervatív hagyományőrzést tartalmazok, és nekem tetszik olyan dolog, ami szerinted már populista, akkor ez azért lesz. És ez nagyjából azt jelenti, hogy az ízlésem kialakulásában történelmi és földrajzi befolyások játszottak közre, azaz a többségben levő nemzet – nem feltétlenül erőszakos – nyomása megtartatott velem olyan értékeket is, amelyekhez kényelmes többségben talán nem ragaszkodtam volna. Ezt mondom úgy, hogy tudod, hogy nem vagyok etno. Pintér előadása ilyeneken gondolkodtatott el. Az előadás múltfeldolgozós szándéka abban a román kontextusban, ahol ez már egy ideje asztalon van, nem volt akkora dobás, mint egy magyarországi közönségnek. Talán azoknak igen, akik tudják, hogy ti hol álltok a feldolgozásban.

A Demokrácia ellen Alexandru Dabija Odeon Színházi rendezése Bukarestben. A katalán Esteve Soler azonos című drámája alapján egy több jelentből álló, különböző aktuális szociális témákat feldolgozó előadást láttam, ami valószínűleg a szöveg miatt abszurd elemeket kívánt tartalmazni. Ez, tudod, eszembejutatta a kapitalista vitánkat a Várból lefelejövet, hogy ezzel szemben bárkinek van képe bármilyen kritikát megfogalmazni, és magát komolyan venni közben – na ez volt abszurd. Hogy Beckett után ötven évvel, akármennyi öniróniával még ennyire konkrétan tematizáljuk a háborút, a tömeget, a kapitalizmust, a mi mocskos társadalmunk rohanását, erőszakosságát. Lehet, félrebeszélek, és nem tudom, erről hogyan lehetne másképp beszélni, de ezt a hozzállást már egy ideje megtaláltuk, örültünk neki, eljátszadoztunk vele, de most már lehet, meg kéne haladni. Persze a színészek román színészek voltak, a jelenlétük még egy erősen szöveg-jelenetben is sugárzott, és nevettem sokat. Volt például egy jelenet, amelyben a fickó éjjel kettőkor teljes pánikban bekopog egy hatodik emeleti lakásba, és kétségbeesetten kérdezi a nőt, hogy milyen szám jön a hatos után. Vagy egy másik, ott a fiú tizennyolcadik születésnapján a szülők végre veszik a bátorságot, és bevallják gyereküknek, hogy egy félresikeredett coitus interruptus eredményeként fogant meg, és minden erőfeszítés ellenére túlélte az eddigi gyilkosság-próbálkozásaikat, de most végre nyugodt szívvel megölhetik. A kezdőjelent pedig erősen Beckett Ó, azok a szép napok! kezdésére utalt – de az utalásszerűséget valamiért, azt érzem, nem haladta meg.

De a Nemzeti Szentivánéji álmát semmi nem haladta meg! Arról írok még a következő levelemben!