Baránszky László írja Kosztolányi húga című művében „egy kistányér tenger azzal kompenzálja határait hogy szinte félóránként változik”. A vers Nagyhegyesi Zoltán színművész felolvasásában hangzott el a Két Baránszky program keretében (szombat). Ez a mondat megérzékíti azt a lüktető pluralizmust, amivel a Magyar Napok rendezvény igyekezett átrajzolni saját íveit, sőt Veszprém körvonalait is. Az előrendezvényekkel együtt tíz napos összművészeti fesztivál élménybeszámolójához épp ezért leginkább a leltár műfaja illene. Számba venni újra a mondatokat. Egyesével felmérni mindent, megadni a paramétereket, listákat készíteni. Valahogy kordában tartani a történéseket. Emléktárgyakat tenni az események alá. Erre a precizitásra nem jutott idő. A programfüzet strukturált rendje abban a pillanatban elszabadult, ahogy térben és időben elérkezett mostjaihoz.

A leírhatatlan élmény kliséje frusztrálja kezem alatt a billentyűket. Minden egymásra gyűrődött. Az események gyakran egymás olvasataivá váltak. Bakucz József hangja még itt a fülemben: „látállomásozom”. Ahogy magam elé mondom, érzem, ez lesz a műfajom. Visszagondolkodom, és összerakom a megragadt képkockákat. András Sándor és Balázs Imre József beszélgetése a Hangvillában (vasárnap). Vidrákkal és tlingitekkel kezdenek, közös cinkosság nyitja az egyre beláthatatlanabb perspektívákra nyíló ajtókat. Egyszer csak kint vagyunk. Kint, a határon túl, a tengeren túl, túl az óceánon is. Ahogy Nagy József Jel Színházának előadásában (kedd) Bicskei István suttogja: „túlnabbra kerekedett szökni kedvem.” És, hogy mi is ez a túl, erről kaptunk képet, mi itthoniak, egy olyan országban, ahol a határ egy nap alatt elérhető.

Ferdinandy György (hétfő, kedd, szerda) Puerto Rico-i anekdotái egészen messze vittek minket az európai egótól. Az óceánban esett szerelmek, nyitott falusi iskolák között Egyiptom és története csak akkor számítana, ha az Egyesült Államok egyik tagállama lenne. Más gondolkodásmód. Más emberek. Az onnani máshol, a miniatűrizált világ valahogy Európát is más fényben mutatja. A világ sok központban zajló jelene, Magyarország kánoncentrikus világképére is rákérdez.

Balázs Imre József (vasárnap, hétfő) rögtön rácsatlakozik a kérdésre: létezik-e olyan, hogy nyugati magyar irodalom? Paradox kategóriát firtat, tudja ő is. A nyumir, ahogy Kemenes Géfin László fogalommá rántotta össze, egy már lezárult, egykor eleven irodalmi létezés történeti sávja. Az ‘56-os emigráns generáció irodalmi tevékenységének rámája.

A Sziveri János Intézet folyóirat-tanácskozásán (hétfő) és a Tudományos előadások (kedd) alkalmával, rengeteg vonala futott össze ennek a hazánkban még kevésbé kanonizálódott, ugyanakkor már rég kiforrott irodalomnak. Pedig idetartoznak ők is. Beszéltünk az Arkánumról, a Magyar Műhelyről (külön kiállítás is nyílt a veszprémi Művészetek Házában), a Szivárványról. De Ferdinandy György beszélt a kívül rekedtekről is, azokról, akiknek nem sikerült. „Árnyékhuszárok”, így hívta őket. A testemlékezet egészen különleges formájával van dolgunk. Monumentális ez a „nyumir-lexikon”, és alig van belőle valami lejegyezve. Meghívott vendégeink nemcsak kutatói, hanem tanúi, elbeszélői is saját történetüknek. Húzzák magukkal kontextusukat.

Az eseménysorozat meghozta saját kritikáját is. A magyar irodalom, a magyar művészet kritikáját. Tisztán látszik, hogy modernségünk több fronton adós például az avantgárdnak. Tartalmi avantgárd. Így definiálta Nagy Pál az Arkánum szerkesztőségét. A megismerés, a keresés irányzata. Helyenként látszódott, mennyire nincsen talajunk a befogadásához. András Sándor verseinek felolvasása után a kérdés: Mit lehet tanulni ezekből a versekből? Szelevényi Ákos (kedd) jazz szaxofonos experimentális játékteréből való kihátrálások mind-mind azt jelzik, nem toltuk kijjebb a megszokott határokat, nem engedtük az avantgárdnak, hogy megtanítson kimenni a vonalból.

„Az avantgárd nem előre megy, hanem el.” - mondja András Sándor, és érzékeljük is, hogy a menetnek, a lépésnek, vagyis az eltartó mozgásnak az akcióvá érése az, ami művészetté szublimálja a sebeket. A komfortzónák erősek itt Magyarországon, itt Veszprémben.

„Nem kő’ annyira firtatni melyik aspektus kerekedik felül” - mondja Wilhelm Bicskei István szájából, s a Veszprémi Petőfi Sándor Színházban egyetlen pontot szúr a fekete táblára.

Apró zöld pöttyök. Egy laptop körül ülünk (szerda). Várjuk az új-zélandi és ausztráliai kinn élő magyarok bejelentkezését. Itt fél tizenegy, éjjel. Ott fél nyolc, reggel. Öt ember jelentkezik be. Van köztük, konzul, pedagógus, lelkész, vállalatigazgató, gyógyászati segédeszközöket értékesítő. Nem úgy beszélnek, ahogy az ‘56-os emigráns nemzedék. A magyarság tudat megőrzése felől, a kulturális és kettős nemzeti identitás felől fogalmaznak. A problémákat, melyeket a művészet tematizál, a mindennapi élet dobja most elénk.

Mintha csak Oravecz Imre (péntek) regényében lennék, a Kaliforniai Fürjben. „Hamiltonban a szombati piacon lángost árulnak – ennyi a kapcsolat a magyarokkal.” Más helyütt megtudjuk, milyen öröm az, hogy Ausztráliában lehetőség nyílik magyar érettségit tenni. (Az eseménysorozat első péntekén a Nyugati magyar rádióadások kerekasztal-beszélgetésén Soós Miklós a Sydney-i rádió munkatársa még lobbizott a magyar érettségi bevezetéséért. Akkor még terv, ma lehetőség.) A multikulturalizmus engedő zöldje azonban nem terel egyszerű útra. Akkor van magyar kultúra, magyar oktatás, magyar nyelv, ha azt önkéntes alapon fenntartják. Támogatást se innen, se onnan nem kapnak.

Így a végén Domonkos jut az eszembe. Meg a film, amit az esemény első szombatján megnéztünk. Hordozható haza. Ott állt ez a ballonos alak, valahol a víz mellett, valahol a szélben. Aláfestésként saját versének sorai: „foltokká nőttek azóta bennem e pontok / rám dőlő oszlopokká a vékony szalonkacsontok.” Ez a számomra mindig fontos sor álljon itt ennek a beszámolónak, látállomásnak a végén. Ahogyan Domonkos Kormányeltörésbenjének olasz fordítója mondta a vers átültetésének poétikájáról „hagyom hangzani a hiányt.”