Anti 18 éves borsodi roma fiú. Rendkívül rossz körülmények között él családjával egy romos, lepusztult házban. Sokat dolgozik a ház körül, szereti testvéreit, édesanyját, de számos sorstársával és a környezetében élőkkel ellentétben neki komoly célja van. Anti zenész szeretne lenni. Nehezen bír ki két napot a gitárja nélkül. Rendületlenül pengeti, dalait maga írja, jobb híján magának. Bár testvérei szeretik hallgatni, az ő körülményei között, abban a környezetben ez csak felesleges kedvtelés. A fiú azonban kitart célja mellett.

Snétberger Ferenc, a világszerte ismert roma származású gitárművész 2011-ben megalapította Felsőörsön azt a zenei tehetség központot, ahol hátrányos helyzetű roma fiatalok képzésével foglalkozik. 60 társával együtt Anti is abba a szerencsés helyzetbe kerül, hogy felvételt nyerve a táborba részt vehet a képzésen. A festői környezetben elhelyezkedő, barátságosan kialakított, jól felszerelt központ már megérkezésükkor elvarázsolja Antit, aki boldogan veti bele magát a képzés első fázisaiba. Csoportos foglalkozások mellett az iskola egy egyéni, mentoráláson alapuló tanrendet alakít ki minden egyes diáknak, akikkel így a tanárok külön-külön foglalkoznak. Bár a fiú lelkesedése és személyisége már a kezdetekkor a többiek kedvencévé teszi őt, hamar kiderül, hogy óriási hátránnyal indul még szintén nehéz sorsú társaihoz képest is.

A történet idáig, sőt, még ezek után is beillene egy hollywoodi sztori felvezetésének. Nehéz sors, nagy lehetőség, biztató kezdetek, aztán nehézségek, barátságok, még több nehézség, elbizonytalanodás, mélypont. Almási Tamás mindig is híres volt erősen dramatizált dokumentumfilmjeiről. Az Ózd-sorozat, a Sejtjeink vagy Az út vége mind nehéz sorsokat és a kiút keresését mutatja be. A Puskás Hungary ezekkel szemben inkább egy emlékmű a legendás játékosnak, és így formanyelvileg is különbözik társaitól, a tititá viszont visszatér ehhez a rendkívül humanista szemléletű, drámai-realista formához.

A tititá esetében minden ott dőlt el, amikor meghozták azt a döntést, hogy a filmet egyetlen szereplő, Anti történetének szentelik. Azt hiszem, ez egy jó döntés volt. A fiú sorsa tulajdonképpen sűrítetten tartalmazza szinte mindazt, ami a Snétberger-féle központban előfordulhat, illetve azt, ami miatt az intézmény létrejött. Anti mindezek mellett igen megkapó, izgalmas személyiség. Mély érzelmei, érzékenysége, életigenlő naivitása és sajátos humora a legjobb doku-alanyok közé emeli őt. Tettei, az arcán tükröződő érzelmei és szóbeli megnyilvánulásai jelzik azokat a dramaturgiai pontokat, amelyeken a cselekmény fordul egyet, vagy éppen mélyül. Gyakorlatilag a saját történetét írja és dramatizálja. Nehéz megmondani, hogy a végleges forma, a végleges dramaturgiai ív megrajzolásában itt mekkora a szerepe az igaz történetnek, és mekkora a dramaturgnak (Janisch Attila) és a vágónak (Hargittai László). Annyi azonban biztos, hogy a rendező és stábja rengeteg időt töltött a táborban a gyerekekkel és Antival. Számos őszinte pillanat gondoskodik arról, hogy a néző ne gondoljon megrendezett jelenetekre még úgy sem, hogy a drámaiság néhol szinte tényleg nagyszabású mainstream drámákra emlékeztet. A jelenetek, amikor Anti társaival beszélget vagy gyakorol, például ilyenek. Egy-egy ügyesen elkapott odavetett mondat gondoskodik arról, hogy árnyalja, tudatosítsa azt, hogy Anti társai közül kilóg amiatt, hogy zeneiskolába soha nem járt, tanár még nem foglalkozott vele, gyakorolni sem nagyon szokott, inkább csak úgy fogalmazhatunk, hogy sokat pengeti a gitárját.  „Skálázni szoktál?" – hangzik a sokat sejtető kérdés a feltehetőleg muzsikus cigány felmenőkkel rendelkező hegedűs fiútól.

Almási és operatőre, Kékesi Attila a forgatás kezdeti szakaszában még egy egészen más filmnyelvet, más esztétikai megvalósítást képzelt el. Elmondásuk szerint többnyire megtervezett, fix kompozíciókban, a zene és a képek szépségének összhangjában gondolkodtak. Már a négy évvel ezelőtti első felvételek alatt, amikor a miskolci felvételin jártak kiderült, hogy nem rendelhetnek alá minden az esztétikai elveknek, ugyanis állításuk szerint ezeknél sokkal fontosabbnak bizonyult az egyes emberekhez való közel kerülés, a megfelelő pillanatok megörökítése. Innen ered a film leggyengébb pontja. Bár a magyarázat kétségtelenül megállja a helyét, hiszen elképzelhető, hogy az egyik oldal csak a másik rovására lehet igazán erős, de talán nem túlzás azt állítani, hogy a dokumentumfilm mint olyan, mindig is a megfelelő pillanatok, a valódi, emberi momentumok becserkészésére és elkapására törekedett. A legjobb dokuk esetében viszont ez nem jelenti a képi esztétikum hiányát. A tititá sajnos ilyen tekintetben egyenetlen alkotás. A kamerakezelés gyakran kifejezetten lustának mondható. Olyan, mintha az alkotóknak egyszerűen nem lett volna kedve keresni egy szép beállítást. Pedig azt hiszem, ettől még nem csorbult volna a film spontán jellege, és a tökéletes pillanatokról sem maradtunk volna le. Vannak helyzetek, amikor egy filmben fontos szerepe van a képminőségnek. Ez adott esetben lehet akár egy elavult technológia alkalmazása, vagy a nyersanyag roncsoltsága is. A tititánál azonban semmi nem indokolja meg azokat a felvételeket, amelyek egy délutáni televíziós magazinműsorra emlékeztetnek. A film eleje, amikor megismerjük Antit és környezetét, például szép képekkel dolgozik, és látunk jó példákat a későbbiekben is. De az egyenetlenség mégis rányomja bélyegét a filmre, ami így összességében vizuálisan igen semmitmondó lesz.

Ha felülkerekedünk a szóban forgó képek után érzett csalódásunkon, és visszatérünk Anti történetéhez, hamar kiderül, hogy a kezdeti jelek ellenére itt mégsem tipikus happy end sztorival lesz dolgunk. Pont ez az a csavar, ami a tititát értékes alkotássá teszi. Anti ottlétének tétje nem egy koncert, nem az a bizonyos 15 perc hírnév. Hanem maga a felnőtté válás. Megtanulni azt, hogy a célokért küzdeni kell, megtanulni a felelősségvállalást, döntéseket hozni és kitartóan harcolni. Anti vívódásai, bizonytalansága és félelmeivel való szembesülése tényleg hihetetlenül precízen lett körülírva. A remek interjúrészletek ugyanúgy nélkülözhetetlenül szervesülnek az egészbe, mint ahogyan azok az apró momentumok, amik a táboron belül megtörténtek. A fiú zavart mosolygása, amikor újra és újra szembesül hiányosságaival, félelme a példakép Snétbergertől, barátai biztatása mind tökéletesen elkapott pillanatok. Talán a legmegkapóbb az, amikor Anti szinte napokra eltűnik. Az óráin nem vesz részt, csak itt-ott megjelenik néha, aztán visszamegy a szobájába. „Egész nap alszik" – mondja szobatársa. Hát mi ez, ha nem egy kamasz belső vívódásának legőszintébb megtestesülése? De Anti valahogy mégis mindig mosolyog. Szereti az életet, és számára semminek nincs vége, őszinte lelkesedésével, pozitív személyével kiutat mutat a szomorú valóságból, melyben a zene egyszerre lehetőség, vigasz és őrangyal.

tititá

Színes, magyar dokumentumfilm, 2015 

Rendező: Almási Tamás
Operatőr: Kékesi Attila
Dramaturg: Janisch Attila
Producer: Almási Tamás, Ugrin Julianna
Hangmérnök: Balázs Gábor
Vágó: Hargittai László

Forgalmazó: Anjou Lafayette