Az alkotói szimbiózisban működő Nakache-Toledano rendezőpáros néhány éve meglepő sikert produkált az Életrevalók című filmmel, bár tény, hogy a gerincét tört milliomosról (François Cluzet) és szabadszájú, szabadöklű fekete gondozójáról (Omar Sy) szóló hikomat-sztori minden igyekezete ellenére egy bájos és intelligens közhelygyűjtemény maradt, ha szigorúan nézzük. Valószínű, hogy pont ez a tulajdonsága tette mindenki által fogyaszthatóvá, hiszen az érzelgősségbe hajló, egyébként kifejezetten ügyesen adagolt történet, melynek szervezőgondolata az egymásra utaltság, az egyetemes érzelmek előhuzigálásával szépen megtalálta a maga széles közönségét, még hazánkban is. Nem volt meglepő tehát, hogy a két rendező újabb közös produkciója, a Samba telt házzal futott az idei Frankofón Filmnapok premier előtti vetítésén, ám gyanítható, hogy sokan másra számítottak, még akkor is, ha egyértelmű, hogy Nakache és Toledano nem Életrevalók-utánzatot szerettek volna készíteni, csupán pár hasonlóságot aknáztak ki. Ha a nagy közös siker közhelyesnek bélyegezhető, a Samba ettől talán ügyesebben kíméli meg magát, viszont rengeteget egyszerűsít, s így persze belecsúszik néhány naiv filmes fordulatba. Az izgalmas bevándorlási témát felvillantó film ráadásul alulmarad az Életrevalókkal szemben, főként mert annak megkapó, dinamikus, áradó mesetechnikáját vontatottsággal és szaggatottsággal helyettesíti, ami igazán kár, hiszen az Életrevalókból átemelt Omar Sy és a Lars von Trier által nimfomániássá tett Charlotte Gainsbourg kiteszi a lelkét a szokatlan szerelmespár történetének hitelessége érdekében.

A film egyébként egész őszintén szólna a bevándorlási procedúra buktatóiról, annak egy szűk metszetét, a szenegáli Samba franciahonban zajló boldogulását vizsgálva, igazi szociális mélységét viszont elveszi a közönségfilm-szerűvé hígítás. Nem kéne ennek automatikusan így történnie, és a középpontba tolt érzelmi szál sem vonna le feltétlenül a sztori valóságértékéből, a kimagyarázhatatlan üresjáratok ellenben agyoncsapják a lényeget, avagy az egyén globalitásban való hányódásának valósághű ábrázolását. Samba Cissé (Omar Sy) – aki ironikusan az egyik leginkább önfeledt, szabad és vidám táncformáról kapta nevét – egy szálloda konyháján kínlódik mosogatóként, puszta kézzel söpri le éppen a maradékot az elé kerülő tányérokról, amikor megismerjük, de legalább van munkája, ha nem is a leggusztusosabb. Főhősünk tűr szépen, csöndesen teszi dolgát közel tíz éve Párizsban, mégis kérdésessé válik franciaországi tartózkodása. A bevándorlási hivatal két alkalmazottja siet segítségére, egyikük Alice (Charlotte Gainsbourg), a kezdő önkéntes, akit már az első találkozás alkalmával láthatóan elbódít a jóképű, finom modorú fekete bevándorló. A burn outtal küzdő, táskájában patikányi mennyiségű gyógyszert tároló nő számára szinte áldás, hogy van egy férfi a láthatáron, aki képes megnyitni az ő rejtőzködő, fásult lelkét, Samba számára pedig minden őszinte barátság jól jön. Két ember egymásra utaltságáról szól tehát ez a film is, akárcsak az Életrevalók, az ismerős mintázat viszont más formában tér vissza, a végkifejlet pedig sokkalta kiszámíthatatlanabb, mint a biztonságos dramaturgiával dolgozó korábbi sikerdarabban.

A jólelkű címszereplő asszimilációs kísérleteinek kezdete sokszínűen kerül bemutatásra, talán kicsit túlzottan sokszínűen is. Az alkotópáros ugyanis igyekszik minél többet mutatni a majd kétórásra duzzadt filmidő alatt, beleértve az egymás után dobált történéseket és a sztorira rétegzett különféle stílusokat. Mert Nakache és Toledano ezúttal is ragaszkodtak ahhoz, hogy ne kizárólag fajsúlyos érzelmeket vigyenek vászonra, hanem mindezt humorral, játékossággal próbálják feloldani. Bár kérdéses, hogy mennyit használ a bevándorlási helyzet megsegítésének egy olyan filmes munka, mely a nagyközönség számára, amolyan félkomolyan játszadozik a témával, mindenesetre a film annyira azért mégsem hígul, hogy a bevándorlással kapcsolatos problémák tekintetében totálisan irreleváns (ám igen szórakoztató) Zöld kártyát (r.: Peter Weir) lássuk benne újjáéledni, csak ezúttal francia színekben. Hiszen a Samba, amellett, hogy humorizálni próbál és az érzelmesség sem idegen tőle, végtére kitermel magából néhány erős és hatásos jelenetet, ilyenek például az alantas munkákért tolongó vendégmunkások tömegeinek képei vagy a hivatali bürokráciában vergődő, idegenbe szakadt szerencsétlenek, akik talán még a nyelvet sem beszélik. A produkció viszont valahol mégiscsak a szerelemben megtapasztalható kultúrák közötti összeolvadásról mesél. Ez tetten érhető az őslakos-bevándorló szerelem megkettőzésében is, mintegy többszörösen aláhúzva, hogy egyéni szinten a multikulturalitás igenis megvalósítható, mert Samba sorstársa Wilson (Tahar Rahim) éppen Alice munkatársnőjével, a belevaló Manu-vel (Izïa Higelin) kezdeményez túlfűtött viszonyt, földhözragadt ellentétét képezve a Samba-Alice páros emelkedettebb kapcsolatának.

Hogy lehetséges-e a bürokrácia tiszta eszközökkel történő leküzdése és az őszinte szándékú emberi beilleszkedés egy olyan társadalomba, ahol egyre kevésbé fogadják tárt karokkal a „betolakodókat”, arra a film saját(os) válaszlehetőséggel szolgál. És mivel a valós vagy eszmei határokat átszakító érzelmek mindig is hálás témát nyújtottak a filmesek számára, az ellentétes kultúrák között fellobbanó érzelmeket Olivier Nakache és Eric Toledano is igyekszik minél érzékletesebben, minél elegánsabban kihasználni, talán intoleráns fejeket tömve azzal, hogy bizony multikulturálisan is jó szeretni. Ha néhány kétkedőt sikerül meggyőzniük, már megérte filmre vinni a Samba toleranciadús gondolatait.

Samba
Színes, magyarul beszélő, francia romantikus vígjáték, 120 perc, 2014
Korhatár: 12 év

Forgatókönyvíró-rendező: Eric Toledano, Olivier Nakache
Operatőr: Stéphane Fontaine
Zene: Ludovico Einaudi
producer: Nicolas Duval-Adassovsky, Laurent Zeitoun
Vágó: Dorian Rigal-Ansous
Szereplők: Omar Sy, Charlotte Gainsbourg, Tahar Rahim, Youngar Fall, Isaka Sawadogo, Izïa Higelin, Hélene Vincent, Christiane Millet

Bemutató dátuma: 2015. március 19.
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.