Viszonylag régen lehettem a Trafóban, akkor is kortárs zenei előadáson, és valamiért úgy véltem, hogy a perzsa klasszikus zene nem kifejezetten széles rétegek érdeklődését kelti fel. Bevallom, én magam is főként azért ültem be az előadásra, mert szeretek idegen kultúrák zenéjével szembesülni, és ugyan hallottam már néhány közel- és távolkeleti muzsikát, perzsa klasszikushoz még nem sok szerencsém volt;-)

Ehhez képest elég megdöbbentő volt látnom azt, hogy a Trafó nagyterme át van rendezve, mégpedig úgy, hogy a lehető legtöbb szék és hasonló ülés férjen el itt, és ahogy közeledik az előadás kezdete, szinte klausztrofóbiás zsúfoltság támad a nézőtéren, amin belül egy gombostűt sem lehetne elejteni.

Aztán Szabó Bálint (megint egy meglepetés, úgy látszik én már ilyen tájékozatlan vagyok) felkonferálja a zenészeket, akik megjelennek, és leülnek a színpadon. A hangszerek nem túl sok bizalomra adnak okot: valószínűleg a szitár nevezetű hangszer az, amelyet Hossein Alizadeh a kezei között markol: meglehetősen keskeny és hosszú nyak (ha jól sejtem négy húrral) végén apró test, ami leginkább egy félbevágott tökre emlékeztet, arányaiban (és önmagában is) azonban apró, elveszik a hosszú nyak mellett. Madjid Khaladj valószínűleg dombakot tart a kezeiben, ránézésre egész szokványos, kisebb méretű, hosszabb, kehely alakban összeszűkülő testre kifeszített bőr.

Az ütőhangszeres csak készenlétben áll, amikor Hossein a húrok közé csap: a fém húrok nyugati szokásaimhoz mérten egy picit lazán, mélyre vannak hangolva (mint mondjuk annak idején Duane Eddy gitárja). Ahogyan játszik, az – jókora szentségtörést vállalva magamra, de olyan mint – Hendrix Voodo Chile-ja: a mélyebb húrok egyféle visszatérő, ritmikus alapot hoznak, ami fölött többé-kevésbé dallamokat „szólózik” a zenész.

Remélem, kezd érthetővé válni első döbbenetem: itt egy zsúfolásig megtelt nagyterem arra vár feszülten, hogy négy húron szólózgasson egy perzsa muzsikus egy különös, látványra legalábbis meglehetősen korlátozottnak tűnő hangszeren, amelynek apró teste valószínűtlenné teszi, hogy azon a húrok rezgése megfelelő erőt nyerjen a rezonátor dobozban, s ugyan (hallhatóan) fém húrok vannak rajta, ám azok túlságosan lazák ahhoz, hogy kellő erővel lehessen pengetni őket: persze mikrofonnal ki van erősítve, de egyébként igen különösen kellene játszani rajta ahhoz, hogy az kierősítés nélkül is jól hallható legyen. Ráadásul nyilvánvalóvá válik, hogy a zenész az ujjaival, különösen a mutató ujjával penget.

Aztán időnkét csak bele-beleüt, majd hosszabb „ritmusokat” perget az ütőhangszeres. Ő is az ujjaival, meg persze a tenyerével, a tenyere élével játszik, ám ezeken a kisebb közel-keleti (fém) eszközökön az külön áldás: mivel az egyik „szám” közben csengőcskére vált (egy-egy kezében egy apró csengő, valahogy úgy, mint a spanyoloknál a kasztanyeta), és azok megszólaltatására is az ujjait használja, megcsodálom újra, milyen érzékenyen, erősen és gyorsan használja az ujjait eszméletlenül gyors pergésekre, majd finon sertepertélésre és így tovább.

Nagyjából ez volt az a pont, amikor sikerült kiszakadnom nyugati műveltségem mocsarából: tudván tudtam, hogy amit az ütőhangszerestől hallok, abban szó sincs semmi olyanról, amelyet én esetleg ritmusképletnek nevezhetnék. Ekkor kezdtem észrevenni, hogy a húrok sajátos hangolást követnek, amelyet a játékos érzékeny ujjaival a végtelenségig cifráz: mondjuk ráhajlít egy hangra, ám ez a hajlítás tompán szól, ezért nem is igazán több egymást követő hang, inkább egy egészen sajátos (összetett) hangszínként hat. Majd egy egészen picit túl erősen pengeti meg a laza fémhúrt, amitől az megint valami egészen különös hangszínnel szólal meg. 

Nem tudom, nem is akarom leírni az összes alkalmazott „trükköt”, lényeg a lényeg, hogy ugyan négy húron és viszonylag kevés számú hangot játszott, ám azt ezernyi hangszínnel. (És amikor szükség volt rá, mutatóujjának erejével és gyorsaságával felidézte a dél-amerikai együttesekből ismert sokhúros hangszert, amely még apróbb, ám olyan gyorsan és erővel „sikálnak” rajta az ujjukkal, hogy az a legforgalmasabb úton is, kierősítés nélkül jó messzire elhallatszik.)

Észrevehető struktúrája volt az első félidőnek jól felépített „számokkal”, amelyek ugyanakkor érezhetően spontánok, improvizáltak voltak. Az ütőhangszeresnek és Hossein játékának köszönhetően jó fél órán át a legváltozatosabb módon, szinte kibogozhatatlan színkavalkádban.

A szünet után újra bejött a két zenész, ezúttal új eszközökkel: Hossein most – ha nem tévedek – tar nevezetű hangszerrel, ami számomra olyannak tűnt, mint egy dupla szitár testtel rendelkező mongol nyak. Ha jól számoltam, hat húr volt rajta. Az ütőhangszeres pedig először - ha nem tévedek - egy daf nevezetű eszközt használt, amely leginkább egy termetes (csörgő)dobra emlékeztetett: nagyobb, kör alakú kereten kifeszített széles bőr.

Az újabb hangszerek ellenére nagyjából az első félidő bűvölete ismétlődött meg: viszonylag kevés hang, laza ritmus, ám elbűvölő hangszínkavalkád. Az ütőhangszeres ezúttal egy olyan hangot is bemutatott, amelynek szinte elementális ereje volt: a bőrön végighúzta az ujját (miközben a másik kézfejével valószínűleg a húr feszességét szabályozta), amiből az elektromos kierősítésnek köszönhetően mintegy szub-bassz futamot hallottunk.

Aztán véget ért az előadás, ám a tömeg csak nem akarta leengedni a zenészeket a színpadról: visszahívta őket a vastaps, mikor is újra meghajoltak majd kimentek, aztán újra bevonultak és meghajoltak (tőlünk keletre kevésbé szokás a ráadás), talán még egy újabb „számot” előadtak, majd levonultak, a fények felgyulladtak, és világossá vált, hogy véget ért az élmény.

Ugyanakkor a mai napig alig tudok magamhoz térni: ekkora tömeget vonz és elbűvöl jó egy-másfél órára ez a két zenész a maguk klasszikus perzsa muzsikájával néhány rendkívül egyszerű és korlátozottnak tűnő hangszeren, amelyeken új (hangszín)dimenziókat nyitnak meg.

A műsoron:

Hossein Alizadeh, Madjid Khaladj (IRN)
Gift XI. szakrális / transz-zenei sorozat

2015 Márc. 22.

Hossein Alizadeh – tár, szetár
Madjid Khaladj – tombak, daf, zang

A perzsa klasszikus zene újabb két kiváló mestere érkezik a Trafóba a Gift szakrális zenei sorozat tizenegyedik koncertjeként: a tár és a szetár hangszerek elsőszámú virtuóza Hossein Alizadeh, és kísérője Madjid Khaladj, akinek játékát hallva a perzsa ütőhangszerek iránti csodálatunk csak még tovább fokozódik.
 
Az improvizációnak, vagy ahogy ők nevezik a jelenben történő komponálásnak (bedaheh pardazi) kiemelt jelentősége van az amúgy bonyolult struktúrákra épülő perzsa klasszikus zenében: ezek adják azokat a csúcspontokat, amelyekben kiszabadulunk a szabályokból és szigorúságból, és csak engedjük, hogy az eksztázis magával ragadjon minket.  
 
Az 1950-es születésű Hossein Alizadeh a perzsa klasszikus zene egyik legkiemelkedőbb képviselője. Zenei tanulmányait Teheránban majd Berlinben végezte. Előadóként bejárta a világot, de dolgozott az iráni nemzeti rádiózenekar élén is karmesterként és szólistaként. Nyugaton a karrierje Bejart balettársulatának zenekarában indult, jelenleg a teheráni zeneakadémián tanít. Egy tucatnyi lemezt készített, közülük a 2004-es Endless Vision Grammy nominal lett a legjobb világzenei album kategóriában.
 
A perzsa klasszikus zene legszenvedélyesebb dobosa Madjid Khaladj 7 éves korában kezdett tombakon tanulni, de több perzsa ütőhangszernek is mestere és tanítója. Nemzetközileg elismert, aktív zenész, készített felvételeket és filmzenéket Ry Cooderrel és Lisa Gerrarddal. 1984-ben a Sorbonne-on kapott tanári pozíciót a közel-keleti zenetudományok intézetében, majd 1998 óta a párizsi Cité de la Musique és a bázeli zeneakadémia hallgatóinak tanít perzsa zenét.

Érdeklődése fókuszában a perzsa klasszikus zene és az improvizáció kapcsolata áll, mely alapjaiban meghatározza ütőhangszeres játékát. Hossein Alizadeh rendszeres partnere, de járt már a Trafóban 2011-ben Kayhan Kalhort kísérve.