Kopi Mundi Zoltán autodidakta művész. Régebben naivnak, ma art brutnak vagy outseider artnak nevezik ezt a fajta nem iskolázott művészetet – amint Plesznivy Edit művészettörténész meghatározta ennek az alkotótevékenységnek a jellegét –, amelynek közvetlensége és eredetisége mégis magával ragadó. Azonban Kopi Mundi különös szobrait szemlélve eszünkbe juthat, hogy az ősidőkben a művészi tevékenység kategóriája még tág volt és egységes, neve sem volt, összekapcsolódott a mindennapi élettel és a mágiával, az ember játékösztönének kielégítésével és az esztétikumra való törekvésével. Később úgy hívták az alkotót: mester, majd: művész. Kopi Mundi úgy vált művésszé, ahogyan az ember egykor, a világ kezdetén: kedve volt hozzá, hogy amit a természetben talált, abból létrehozzon valamit, ami belülről fakad. Úgy készíti szobrait, ahogyan az ember egykor, amikor csontot, követ, fát, bármit faragott, ami a keze ügyébe került, vagy kihasználta a barlang falának domborulatait, hogy az majd a bölény hátának éppen jó lesz. Úgy látszik, tudja, ahogyan az ember egykor tudta, hogy az anyagban, a fában, már eleve benne van valami vagy valaki. Amit Kopi Mundi az anyagba bele tud látni, azt hozza felszínre belőle.

A Zebegényben élő művész a Duna-parton gyűjti be a kiszabadításra váró barvájokat és egyéb lényeket. Ha meglát egy-egy érdekes uszadékfát, hazaviszi, forgatja, nézegeti, ki van benne, majd kifaragja, kifesti. A barvájok kedves népsége ilyen: kikívánkoztak a szürke fából. Van hozzá egy meséje is, gyerekkorában hallotta egy rakodómunkástól, hogy amikor a csodaszarvas megérkezett a Zebegényi-szigetre, beleszeretett egy nyárfába, és ennek a szerelemnek a gyümölcsei lettek a szanyárok, akiknek aztán kialakult a sajátos kultúrájuk egy varázslatos világban. Egyik jellegzetes szereplője Gizmorion például két csengővel kelti fel a napot, este pedig két viharlámpával búcsúztatja. Megható Gizmorion sutasága azzal a két lámpával, pedig milyen fontos szerepe is van neki! A szanyárok újabb neve a barváj, a szigetre később betelepülő kelták, akikkel egyébként sokáig békében éltek, kezdték gúnyból barvájnak nevezni őket, mert nem tetszett nekik a szanyárok zenéje.  A barvájokat később elvarázsolta egy boszorkány, így tűntek el az uszadékfákban. Az utolsó barvájnak kell kifaragnia őket…

Humora van ezeknek a szobroknak, már a címükben is: Elegáns barváj libadísszel, Csak a gombám mérges, Hátamon a lidérc, Teknőstáncoltató barváj. Vannak itt még törpék is meg Huszárok, azután Poszeidón és a sellő, mi több: Mozart és Salieri. Olyan színeket vesznek magukra ezek a kis lények, mint a cirkuszi bohócok, vásári hangulatot áraszt a meghökkentően tarka kavalkád: erősen ki van rúzsozva a szájuk, nagy piros pötty az arcukon a pirosító, mintha nagyon igyekeznének szépek lenni. Meghatóak ebben az igyekezetükben, hogy tetszenek. Mintha ebben a világban akarnának boldogulni, ahol minden eladhatóan kívánatos akar lenni. Pedig dehogy: nem is e világra valók, egy másik világba vezetnek, kinyitnak egy titkos ajtót, mint Alice Csodaországban, ahol mások lesznek az arányok, és minden álomszerűen képlékennyé válik. Túlzó a festés és eltúlzott a forma. De nem a lábuk túl hosszú, mint egyes, mai, állítólag gyerekeknek szánt játék babáknak, hanem mondjuk a fejük. És van hozzá jó magas kalapjuk. Nincs is ilyen hosszú fejű nyúl. És egyáltalán nincsenek is ilyen lények. És lám, mégis vannak. Kopi Mundi megtalálta őket, és így mi is megismerkedhetünk velük. Közel férkőznek hozzánk, talán az esetlenségük indít meg, talán meglátjuk bennük magunkat. A túl hosszú fejünket. Vagy a kínosan erős sminkünket. A rejtegetett sutaságainkat. És mégis, valahogy szépek lesznek ezek a figurák. Kopi Mundi Zoltán szobrai megnyugtatnak, hogy nincs baj velünk. Így vagyunk jók, ahogy.  

A barvájok messziről jönnek, a lélek mélyéről, és elvezetnek oda, ahol a világ otthonossá válik. Kopi Mundi lényei között mintha megbékélnénk önmagunkkal, mert ez a mesevilág a saját tudattalanunkat szólítja meg, és azt integrálva, egészként éljük meg magunkat.

A megnyitón a művész zenélt saját készítésű húros hangszerén, amit természetesen ugyancsak uszadékfából alkotott. Minden kétséget kizáróan barváj zene volt. Plesznivy Edit művészettörténész a kiállítás előzményeivel kapcsolatban kérdésünkre elmondta, hogy négy évvel ezelőtt, 2011-ben találkozott először Kopi Mundi munkáival, és kollégáival úgy látták, hogy meglehetősen erős az anyag. A megnyitón elhangzott beszédében méltatta az outsider művész eredetiségét: „Kopi Mundi műveinek szokatlan esztétikumát a mély önazonosság és a megkapó bensőségesség adja, eredeti és egyéni látásmódja plasztikáin minden korláttól mentesen érvényesül. Komáromi Erzsébet nyelvújítási javaslata nyomán jelen esetben helytálló lehet az artézi művészet megjelölés is, amely szemléletesen és költőien láttatja e különös kreativitás lényegét az érintetlen, mélyebb rétegekből hatalmas erővel feltörő alkotóerőt.” Plesznivy a művészt méltatva megidézte a Gulácsy Lajos által teremtett különös mesevilágot, Na'Conxypant, hiszen a század eleji festő ugyancsak szürreális lényekkel népesítette be fantasztikus birodalmát.

A kiállítás a Védett átkelő elnevezésű projekt keretében, az EGT/Norvég Civil Támogatási Alap támogatásával jött létre. Az esemény házigazdája Dr. Horváth Szabolcs, a Gyógyfoglalkoztatásért Alapítvány kuratóriumi elnöke volt.

Kopi Mundi Zoltán Barváj-vonták találkozása című kiállítása a Tárt Kapu Galériában (1092 Budapest, Hőgyes Endre u. 2.) látható 2015. május 8-ig.

Fotók: Pál Miklós