Kedves Eszter! Van egy rossz hírem. A bolt, ahonnan mondtam, hogy hozok neked harisnyákat, bezárt. Fáj nekem is a szívem, mert már alig maradt ép harisnyám. Az egyiket a térdénél éppen valamelyik este táncolás közben szakítottam el. Nemes halál ez egy harisnyának, mint szerelemért meghalni. És tessék: bármennyire szeretnék férfiasan baráti maradni és nem ömlengősen beszélni a szerelemről, nem tudok. A fesztivál-tapasztalat hasonló mondjuk, a konferenciához: természetellenesen sűrű – sok-sok sorsesemény egymás után. A hét végén és hétfőn három olyan egymást követő előadást néztem meg, ami – és ez nem tudom, hogy Brook parafrázis-e – nem hagyott hidegen. Nem mintha olyan előadásokra számítanék, de részletezem. Újvidékről két előadást is láttam: egyet a, melyben sok más melett 

Akhilleusz és egy teknősbéka versenyt futnak. Ahol, kedves Eszter, a teknősbéka Tomi Janežič Sirálya, benne minden egyes öreg és fiatal színésszel, benne minden még ép és minden eddig összetört székkel, benne minden jelen és jelen nem lévő hanggal és testtel, benne minden Sirállyal és minden Csehovval. Akhilleusz én vagyok, és futunk. Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház előadása kapcsán elkerülhetetlen az időről beszélni. Tegyük fel, hogy másfél órás felvonások vannak, és tegyük fel, hogy ehhez tízperces szüneteink. Ezt egy gyenge matekkal hét órára saccoljuk. A teknősbéka kap egy felvonásnyi előnyt. Szóval amíg én, Akhilleusz az első felvonás végére érek, a Sirály már a második felvonás végén van, amíg én a második felvonás végére érek, a Sirály a harmadik felvonás végén és így tovább. Érted, ugye? Tehát, ha utánaszámolok még egyszer: a hétórás előadás igazából tizennégy, és azok az emberek a színpadon nem színészek, és én semmiképp sem vagyok Akhilleusz. Az idő megszűnt, feloldódott abban a nem megszokott értelemben vett színházi helyzetben, amit a hétórás együttlét teremt az előadás első pillanatától kezdve. Kedves nézők – mondja Boris Lijesevic – csodálkozom, hogy ennyien eljöttek; tudják, hogy meddig fog ez az előadás tartani, ugye? Persze, hogy tudjuk, tudjuk, hogy mit jelent hét órát egyfolytában aludni vagy enni vagy beszélni vagy mosogatni. De ahogy ez az előadás hozzárak valami nagyon fontosat arról, ahogyan a színházról ma gondolkodhatunk, hozzárak ahhoz is, ahogyan az időről. Egy teknősbéka után futni és soha utol nem érni – ez Tomi Janežič Sirály-rendezésének végső és soha véget nem érő tapasztalata.

A rendező vegyesen dolgozott tapasztalt és frissen végzett színészekkel. Ezzel kapcsolatban nem tudom eldönteni, hogy az ő módszerének vagy a színészeknek az érdeme, hogy ez a különbség nemcsak nem érződött, hanem ez a tapasztalat-frissesség szinte alapja volt a színpadi jelenlétnek. Jasna Đuričić (azaz Arkagyina) és Milica Janevski (azaz Nina) mintha a fiatalság és az öregedés labdáit passzolgatták volna az egész előadás alatt. Akár teremtett nekik a szöveg ilyen helyzetet, akár nem. A színpadról érezni a színész fizikai kondícióját, de érezni azt is, hogy milyen ember. Ha elfogadjuk, hogy a színházi tapasztalat a fenomenológiai és a szemiotikai váltakozása, egymás újra és újra igazolása és felülírása, akkor a végső és soha véget nem érő tapasztalat az, hogy azok emberek a színpadon, nem színészek. És elfelejtem, hogy egy előadáson vagyok, elfelejtem, hogy ez a Sirály, és elfelejtem, hogy feltehetőleg négy és fél órája ugyanabban a székben ülök, egy idegennel a baloldalamon – hogy ennyi időt soha nem ültem egy idegen mellett. A végére Arkagyina közelebb van Jasna Đuričić-hoz, Jasna Đuričić közelebb van saját magához, én közelebb vagyok Arkagyinához, Csehov közelebb van hozzám, és mind közelebb vagyunk ahhoz, amiről néha azt gondoljuk, hogy van valami fogalmunk. Ezek azok a néhák.

Ehhez képest a Dada von Bzdülöw Színház előadása valahogy nem működött. Szólni kéne valakinek, hogy a fesztivál legerősebb produkcióját nem a fesztivál elején kéne ellőni, mert utána valahogy minden kicsit gyengébb. Tudod, hogy én nyitott vagyok mindenféle intermediális összeesküvésekre, és ha valami idegen megtalálja a helyét a számára szintén idegen közegben, az elképesztő tud lenni. Az Invisible Duets receptjét úgy tudnám összerakni, hogy kortárs lengyel költő – szégyen, de nincs név – versei vetítve, miközben a két kortárs lengyel színész vagy táncos a kortárs lengyel zeneszerző – tudom, szégyen, nincs név – dalaira táncol, mozog. Volt ott gumicsizmába csurgatott tejszínhab, nő-férfi közhely, gyenge mozgás-monológ, de szép testek és persze az ütőkártya: teljes meztelenség. Ha valaki kortárs táncelőadást akar csinálni, jó az első ötleteket kidobni a fenébe. Most ez kicsit durva lesz, de tudod, miért szerettem ezt az előadást? Mert csak ötven percig tartott. Milica Janevskinak is volt a Sirályban meztelen jelenete – bele is szeretett a közönség egy-két hím tagja –, mégsem részleteiben néztem, valahogy az egész kápráztatott el. Itt viszont egy meztelen férfi testet láttam az összes részletével, és kislányosan összenevettünk. Nesze neked, értelmezői attitűd.

Az Opera Ultima Kokan Mladenović rendezésében ugye vitte a tavalyi POSZT-ot. Az első felvonás alatt nagyon sokat nevettem. Tudod, van az orromtól induló a szám két oldalán leereszkedő egy-egy ránc, amiket csak igazán közeli és őszinte emberek vesznek észre, na azok annyira mélyek voltak a kacagástól, mint talán még soha. Igen, ne izgulj, felszívódtak azóta – nem öregszem meg én ilyen könnyen. Rögtön a második felvonástól illett komolyabban venni az előadást. 2012-ben a csehországi Nemzeti Színház Egy őrült nap, avagy Figaro házassága című előadását láttam a kolozsvári Interferenciák fesztiválon, ami bennem olyan magasra felnyomta az amúgy nem is létező operamércémet, hogy ez számomra a helyzetkomikumokon való nevetgélésen túl nem nagyon jutott. A második felvonás is egy nagy fricska volt, csak persze máshova fröccsent. Tudod, arról beszélek, hogy például a közönségtalálkozón megkérdezte valaki, hogy melyik volt a legtávolabbi város, ahol játszották az előadást, amivel erős hatást ért el, és azt válaszolták, hogy Budapest. Persze, haldoklik a színház, nincs támogatás, erről beszélni kell. Néha mégis azt gondolom, hogy nem biztos, hogy be kell rakni az előadásba azt, amit a döntéshozó fél nem hajlandó észrevenni. Ha az egyik fél miatt nem tud megtörténni az erről való beszélgetés, akkor ennek a tehetetlenségnek a tematizálása – főleg, ha díjazva van – nem fogja egyszer csak kitölteni és leuralni az egészet? Mint amikor nem működik egy kapcsolat, állandóan arról beszélni, hogy miért nem működik, annyira eltereli a figyelmet a kapcsolatról magáról, hogy egyszer csak ott találjuk magunkat, hogy se kapcsolat, se beszéd.

És tessék: bármennyire szeretnék férfiasan baráti maradni, és nem ömlengősen beszélni a szerelemről, nem tudok. Mint teknősbéka után futni és soha utol nem érni. A leterhelő fesztivál-tapasztalatot feloldja a szép (színész) legények látványa, és nagy örömömre itt van Mesi is, tudod, játszik a Moliendoban. Na de arról majd a következőben.