Kevés olyan hely van a városban, mint a Nyitott Műhely, ahol egy nyilvános, félig-meddig mégiscsak hivatalos születésnapi ünnepség egyaránt mentes maradhat  feszélyezettségtől és kínos jópofiskodástól. Míg a konkrét program kezdetére várakozom - valami biztos lesz, gondolom magamban, látva a lendületes léptekkel a helyiséget többször körbejáró Kemény Istvánt -, szinte magától értetődőnek tűnik az is, hogy a jókedvű hangzavarból időnként kihallatszik, ahogy a gyerekek a mikrofont felfedezve mesét mondanak egymásnak.

A kilenc éve Norvégiában élő Kun Árpádot, ahogy Darvasi Ferenc álnaiv kérdése révén kiderül, egyáltalán nem érte meglepetésként az ünnepség, hiszen ő maga kérte, hogy szervezzenek számára egyet, mert így tűnt legegyszerűbbnek összehozni mindazokat, akikkel budapesti tartózkodása során találkozni szeretne. Helyek, helyszínek és helységnevek egyébként is fontos szerepet játszanak egész este, Vörös István például kissé stand uposra sikerült köszöntőjében - melynek már címe, Miért korszakalkotó zseni Kun Árpád, is sokat mondó volt - egy Vas megyei kis faluhoz, Iklanberényhez fűződő anekdotát adott elő, nevezetesen, hogy miként látogatta meg egy ottani parasztházba összes könyvével két hónapra beköltöző Kunt.

De kihagyhatatlan volt Sárvár, pontosabban a sárvári diákírók körének felemlegetése is, vele együtt az azóta tartó évtizedes barátságoké. Kun Árpád már soproni gimnazista korában hetente járt fel Budapestre a találkozókra, azonban nem csupán a legközelebbi barátok, Kemény István, Vörös István vagy Tóth Krisztina voltak számára meghatározó jelentőségű ismeretségek, hanem gyakorlatilag mindenki, aki megfordult abban a közegben. Még ha később nem is tartották a kapcsolatot, Kun számára jó érzés volt tudni, hogy ezek az alkotók is léteznek. 

Ötvenedik születésnapról lévén szó, már-már evidensnek tűnik a kérdés, vajon miként tekint vissza Kun Árpád saját  fiatalkori énjére. Miként viszonyul hozzá? Milyen tanácsot adna neki? Az ünnepelt  arról beszél, hogy nem szereti a jótanácsokat, Norvégiában is azt tapasztalja,, hogy az ott élők is ódzkodnak ilyesmitől. Ezenkívül  úgy gondolja, azokat a problémákat, amiken fiatal korában átrágta magát, nem is lehetett volna másként, csupán egy-két jó szóval megoldani. Ebből a szempontból egy labirintusnak tűnik az élet, amin át kell jutnia az embernek. 

Kun Árpád mesél sajátos hedonizmusáról is, amikor ha nincs aggódás, szorongás az életében, akkor az már örömöt jelent. Szerinte amúgy is értelmetlen különválasztani nyomorúságot és boldogságot, mert ez a kettő összekeveredik az életben, s ha már mindenképp halál a történet vége, akkor legalább addig igyekezzünk örömöt találni benne, mert  ez az egyetlen fegyverünk. Ennek ellenére a Boldog Észak című regénye írása közben nem gondolt a boldogságra, nem kívánta tematizálni azt, egyszerűen csak úgy szerette volna ábrázolni az életet, ahogy van. 

Szóba kerül még a Kun család mindennapi életritmusa is, például hogy az író reggel fél négykor kel és áll neki dolgozni, s hogy már igencsak előrehaladott állapotban van a következő regénye. Darvasi Ferenc ezenkívül olvasmányélményeiről is kérdezgeti a sokfelé megforduló, többek között Párizsban is élő ünnepeltet, aki meglepő módon inkább amerikai és kanadai szerzőket (F. Scott Fitzerald, Alice Munro), valamint orosz irodalmi élményeit említi. Igaz, hozzáteszi, szerinte nincs is igazán jelentősége annak, hogy ki milyen náció szülötte.

A beszélgetést időnként felolvasások szakítják meg. A vendégeket ugyanis előzetesen arra kérték a szervezők, hozzanak magukkal egy-egy kedvenc Kun-idézetet, a jelen lenni nem tudók ajándékait Darvasi Ferenc tolmácsolja. 

Énekkel kezdődött - Kun Árpád felesége, Széchey Orsolya két francia dalt adott elő - és énekkel is zárul az est, amikor a születésnapi tortához illő tradicionális Boldog születésnapot helyett egy hirtelen váltással egy norvég dalocskát hallhattunk az egyik gyermek előadásában. Végül persze elhangzik az ominózus köszöntő dal is, igaz angolul, hogy aztán gratulációk és koccintások hosszú sora, és a rég nem látott ismerősök között valószínűleg éjszakába nyúló beszélgetések következzenek. De ezekről az eseményekről beszámolni már tényleg nem egy alapvetően mégiscsak kívülálló tudósító feladata.