Végzős mesterszakosként végigkísérhettem az eddigi eseményeket, mert pontosan akkor kezdtem el az egyetemet és a magyar szakot, amikor megkezdődtek a „Napok”, (eddig: Vajdasági, Kárpátaljai, Felvidéki, Erdélyi – csupa nagybetűvel) így ilyen szerencsésként nemcsak saját fejlődésemet figyelhettem meg az éveken keresztül, hanem ezeknek a programoknak a kiépülését, sajátos „nyelvezetének” kialakulását is.

Idén tehát a Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kara 2015. március 19. és 28. között ötödik alkalommal rendezi meg nagyszabású, művészeti rendezvényét, amely az eddigiek mellett, azokhoz felsorakozva, most a Magyar Napok elnevezést kapta, s az egész rendezvénysorozat a nyugati magyar diaszpóra emberi-művészi-alkotó létmódjának bemutatását tűzte ki célul.

A programok olyan sűrűek, tömények és olyan mélységűek, hogy „azokról még majd biztos sokat fogunk beszélni”. A negyedik nap (bár ekkor még hivatalosan csak előrendezvények zajlanak) végére Ladányi István, tanárom, s egyben az egyik főszervező fogalmazza meg azt a gondolatot, amellyel kiemeli ennek a rendezvénynek az „autopoétikus” jellemzőit. „Úgy születik meg a programsorozat, mint ahogy a regény is készül, írás közben bármi közbejöhet, például – viccesen − maga az írásfolyamat is „felmutatja” magát, miközben szépen egymásra épül minden, s szerencsés az, aki ebben a folyamatban jelen lehet.”

A programsorozat hivatalosan március 23-án, hétfőn nyílt meg, de már az eddigi rendezvényeknél elindult a „hivatalos” programok megalapozása, azok közös pontjaként feltűnően az egyes emberi teljesítmény/tett/életmű/örökség előtt indult megemlékezés. És ebben a folyamatban, programsorozatban – úgy veszem észre – a befogadó minden érzékére akarnak hatni a szervezők, hiszen az úgy állítódott össze, hogy abban szinte minden művészeti ág képviselteti magát. A hallgató ilyenkor szorgalmasan előkészíti a jegyzetfüzetét, mert jól tudja előre, hogy már megint nagyon sok fontos és eddig ismeretlen nevet, helyet, kötetet, verscímet kell feljegyeznie, aminek majd később bővebben utánanézhet.

Mivel lehetetlen beszámolni minden egyes eseményről, ezért inkább érdemesebbnek látom azoknak az élményeknek a felvillantását, amelyekről most, a jelenben, pár órával vagy néhány nappal a leforgásuk után, úgy jósolom, emlékezni fogok a jövőben. A kezdő napon, csütörtökön a Szaléziánumban kirajzolódik előttem egy kép Mindszenty bíboros alakjáról, s az amerikai magyarok között vállalt szerepéről. Biztos még sokáig a fülemben lesz a Párizsi barátság – magyarok Párizsban című kiállításon hallott kellemes francia zene (legalábbis nekem sikerült oda képzelnem magam, miközben hallgattam), és próbáltam értelmezni, közelebb jutni Beöthy István szobrászművész és Martyn Ferenc festőművész műveihez. De ugyanilyen érdekes volt számomra megismerkedni Sass Brunner Erzsébet és lánya festményeivel a Laczkó Dezső Múzeumban, s elgondolkozni különös sorsukról vagy ugyanitt a burgenlandiak aprócska, ám annál szebb és meghatóbb kiállítását megtekinteni.

Biztosan meg fog maradni a nyugati magyar rádiók egykori vezetőinek kerekasztal-beszélgetése, és az a szenvedély, ahogyan saját műsoraikról beszéltek és próbálták hangsúlyozni, hogy a rádió hogyan működött mint lehetséges emberi összetartó erő – a nehezebb időszakokban.

Az is nagy ajándék, amikor az ember Domonkos Istvánt hallhatja – a róla készült dokumentumfilmjében beszélni a költészetről, vagy éppen Bakucz Józsefet, aki különös módon olvassa fel verseit, s egyébként már nem lehet jelen, de a képeken mégis megelevenedik.

Az utolsó „előnap” Balázs Imre József és András Sándor beszélgetésével zárul. András Sándor beszél az életéről, az Arkánum című folyóiratról, élethelyszíneiről – s közben érdekes megfigyelni azt, ahogy saját mondandójára reflektál, kijavítja magát, csak, hogy minél teljesebb képet tudjon adni arról, milyen is volt élni az életet, elszakadva az anyaországról.

A hétfői nap ott folytatódik, ahol a vasárnap abbamarad. Az Arkánumról hallunk, most már előadás formájában – András Sándor beszél a folyóiratról, majd a többi is sorra kerül mások tolmácsolásában (Magyar Műhely, Látóhatár, Szivárvány stb.). Életek, sorsok, tettek derengenek fel, s közben nemcsak a folyóiratok értelmezése kerül előtérbe, hanem a diaszpóra jelen helyzetének definiálására is megtörténik a kísérlet. Ferdinandy György szerint kiürülőben van, András Sándor szerint megszűnt.

Különös sorsokról hall ilyenkor az ember, a maga – még csekély számú – évtizedeit más emberek sok évtizedéhez „méri”, és rájön, hogy mennyire gazdag élettörténetekkel rendelkező emberek veszik körül tíz napig és mondják el történetüket neki, fiatalabbnak, aki talán valamennyit megért belőle, az egészet biztos nem. A kezdő napon a szétszórtságból elindulunk valami egység felé. Megnyílnak tehát a szívek a Magyar Napokon – és még nagyon az elején vagyunk.