A különböző rendezők epizódjai ezúttal nincsenek elkülönítve: jelenetekre bontva és egymásra felelgetve közös nagyjátékfilmmé állnak össze. Bár egy kis vérfrissítés valóban jót tehetett volna a Szeretlek-sorozatnak, de inkább tartalmi, mint formai szempontból. Ezzel a szerkesztésmóddal ugyanis sikerült kiiktatni az előző filmek fő vonzerejét adó szkeccsfilm-jelleget, ráadásul a felszabdalás miatt aligha tudjuk beazonosítani az alkotókat. Az eredmény stíluskeveredés helyett egy jóval homogénebb, középszerű film, amelyet agyonnyom a túlhasznált szamba folytonos lüktetése és a Megváltó Krisztus-szobor látványa.

A történetszálak többsége súlytalan, könnyed melodráma, vagy románc, az összes ismert Rio-sztereotípiát felhasználva. Sajnos nyoma sincs a Coen fivérek szarkazmusának: itt mindenkinek tényleg bossa novára dobban a szíve, a tengerpart forró, a szerelem perzselő. A keserédes nosztalgiázás most sem maradhat el: John Turturro saját magát rendezte abban az epizódban, amelyben egykori szeretőjével (Vanessa Paradis) civakodik, de a szenvedélyesnek szánt párbeszédek kifejezetten nevetségesre sikeredtek, és a helyzet csak tovább romlik, amikor a visszasírt pillanatok meg is elevenednek, természetesen flashbackben. Sokat elárul az epizódról, hogy az érzelmi csúcspontján, mikor elfogynak a szavak, a hajdanvolt szerelmesek a megterített asztalról felkapott ételekkel dobálják egymást. Jóval kifinomultabb Carlos Saldanha balettfilmje, amely az elválás nehézségének érzékeltetését a mozdulatokra bízza. Saldanhát a Jégkorszak-trilógia (2002, 2006, 2009) és a Rio 1-2. (2011, 2014) kapcsán animációs rendezőként ismerte meg a közönség, de nyilvánvaló, hogy élőszereplős rendezőként is megállja a helyét: a teljes hosszában mutatott, remekül exponált táncjelenet a film egyik legnagyobb élményét adja. Aztán ott van Paolo Sorrentino sztereotípiákból építkező bosszúfilmje az idős tolószékes milliárdosról (Basil Hoffmann) és üresfejű fiatal feleségéről (Emily Mortimer a Párizs, szeretlek!-ben (2006) is feltűnt), akit önzősége miatt utolér a sors keze. A történet elég sovány, de azért legalább lehet rajta egyet nevetni.

A film készítői nem sokat törődnek azzal, mi van a Cukorsüveg-hegyen túl. Néhány epizód azért valamivel mélyebbre ás, és felvillantja a napfényes tengerparti élet fonák oldalát is: a nagyváros szegényeit mutatják be, de köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. A brazil Andrucha Waddington történetének főszereplője például olyan bohém hajléktalan idős hölgy (Fernanda Montenegro), aki számára az utcán alvás önként vállalt életforma és mint ilyen, a szabadság netovábbja. Ebben a filmben az otthontalanság nem a szegénységbe taszítottság következménye, hanem valami egészen bizarr módon a társadalmon kívüliség eszméjének örömteli megvalósulása. A film tanulsága szerint a hajléktalanok különc hippik, akik szeretnek a szökőkútban fürdeni és a halastóban fogat mosni, és meg is teszik, valahányszor sikerül túljárniuk a parkőr eszén egy rohangálós burleszk jelenetben. Nehéz Waddington gesztusát másnak értékelni, mint cinizmusnak, több jóindulattal még azt lehetne mondani, hogy a részéről ez nagyfokú társadalmi érzéketlenség. Nem beszélve a libanoni Nadine Labaki kisfilmjéről, amiért azért is vérzik a szívem, mert az alaptörténet érdekes és eredeti, Harvey Keitel pedig egyszerűen remek, ahogy saját magát alakítja. De a film egy pontján feltűnik egy csavargó árva, akinek mindene a foci, de annyira, hogy ha egyet kívánhatna, ő bizony nem ételt, családot, vagy otthont szeretne, csakis Pelé alírását egy focilabdán. És mit tesz Isten (fia), valóban lehet egy kívánsága, ez a kérés pedig éppen annyira könnyen teljesíthető, mint ahogy a focirajongó brazilok is kaphatnak stadionokat létbiztonság, oktatás, vagy működőképes egészségügy helyett, cirkuszt kenyér helyett.

Az epizódok szerencsétlen kiválasztásának és ennek a két félrevezető kisfilmnek köszönhetően a Rio, szeretlek! leginkább egy szokatlanul érzelgős propagandafilmhez hasonlít, amely egy olyan Brazíliát tár elénk, ahol mindenkinek jó, a szegények pedig szeretnek szegénynek lenni. Egy ilyen hazug turisztikai reklámfilmmel előrukkolni, különösen akkor, amikor az országban kétségbeejtő méreteket ölt a nyomor, másfél milliós tömeg megy utcára, hogy politikai fordulatot követeljen[1], erősen problematikus. Annál is inkább, mert a tíz rövidfilm alkotója közül négy brazil (nevezetesen Fernando Meirelles, José Padilha, Andrucha Waddington és Carlos Saldanha), így tőlük joggal elvárható lenne a belső nézőpont képviselete és az aktualitásokra adott akármilyen reakció. A filmet szerencsére megmenti a tökéletes felszínességtől a mexikói Guillarmo Arriga (aki nem más, mint Iñárritu forgatókönyvíró-társa) epizódja, amelyben egy félkarú boxoló küzd a megélhetésért – bár az övé egyedi eset és nem reprezentálja a nagy tömegek problémáit. A történet szerint Texas, a korábbi boxbajnok (Land Vieira) barátnőjével együtt autóbalesetet szenved, a nő (Laura Neiva) lebénul, a férfi pedig elveszíti egyik karját, de kénytelen folytatni a meccseket, hogy el tudja tartani mindkettőjüket. A szürkésen átszínezett, remekül megkomponált képekben elmesélt történet, szokatlan helyszíneken felvett jelenetek különleges hatást váltanak ki a filmben.

Emlékezetes epizód a dél-koreai Im Sang-soo vámpírfilm-paródiája, amelyben felpezsdül a vér a vörös lámpás negyedben. Az idősödő, holtsápadt főpincér (a szerepben a brazil TV-sztár, Tonico Pereira remekel) és szerelme, a félvér prostituált (Roberta Rodrigues) holdfényes éjszakai piknikjéből egy titkos jelre egy szempillantás alatt karnevál kerekedik egy mellékutcában, megőrülnek a batucada dobosok, ropják a rosszhírű lányok, amíg csak fel nem virrad, hogy aztán visszaálljon a rend és minden folytatódjon a nappali menetrend szerint.

Érdekes szín a palettán Fernando Meirelles formai kísérlete is, amelyben Vincent Cassel szerelmes homokszobrászt alakít, aki a tengerparton keresi a múzsa csókját. A szélsőségesen leredukált cselekményhez merész formai kísérletezés és stilizált képi világ társul. Az alsó kameraállásból felvett képek csak a strandon járkálók lábait engedik láttatni, a lépéseikre pedig a karakterüket kifejező rajzfilmes hangeffektek illeszkednek. Meirelles rendezte egyébként minden idők egyik legismertebb Rióban játszódó filmjét, a társadalmat erősen kritizáló Isten városát (2002) és aktív résztvevője a jelenleg is zajló kormányellenes tüntetéseknek is[2], ezért is érthetetlen, hogy bájos rajzfilm-parafrázis helyett miért nem valami fajsúlyosabb témával állt elő.

A közelmúltban Benbihy portugál nyelvű közösségi oldalt indított Rio de Janeiroiak számára, amelynek reklámbevételeiből finanszírozták a film elkészítésének nagy részét. Kár, hogy az összegyűlt pénzből inkább a turizmust lendítették fel, minthogy reális képet festettek volna Brazíliáról.  Így a Rio, szeretlek! leginkább azokat a nézőket célozza meg, akik turistaként egy idegen országban járva szuvenírboltokban keresik a helyi kultúrát.

Lehet, hogy csak arról van szó, hogy kifogyott a szufla az alapötletből és egy ideig pihentetni kéne a metropoliszokhoz írt szerelmesleveleket. Ha így van, akkor rossz hír, hogy Benbihy a sorozat folytatását tervezi, kölcsön adva a koncepciót hasonló produkciókhoz, illetve executive producerként támogatva az elkészítésüket. A különbség az eddigiekhez képest az lesz, hogy ezentúl csak a helyi rendezők munkáit fogják összegyűjteni. A Tbiliszihez címzett szerelmi vallomást már le is gyártották[3], ezután pedig a Jeruzsálemről[4] és a Sanghajról szóló darabok kerülnek majd fel a futószalagra.

[1] Forrás: 444.hu, 2015, 03.22. Bede Márton: Nem süt a Nap Brazíliában. URL: http://444.hu/2015/03/22/nem-sut-a-nap-braziliaban/

[2] Forrás: The guardian. Fernando Meirelles: Brazília torkig van a betartatlan ígéretekkel. 2015. 03.18. URL: http://www.theguardian.com/commentisfree/2015/mar/19/brazil-dilma-rousseff

[3] Forrás: Variety, 2013. 12.20. A Tbiliszi, szeretlek! csatlakozik ,,A szerelem városai” franchise-hoz. URL: http://variety.com/2013/film/news/tbilisi-i-love-you-joins-cities-of-love-franchise-exclusive-1200981963/

[4] Forrás: ,,A szerelem városai” hivatalos honlapja. URL: http://www.citiesoflove.com/col_drupal/join-the-movement